Családi Kör, 2019. április 4.
- No tags were found...
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
Emlékezés és emlékeztetés<br />
KÖZÉLET<br />
Az emberek valamiért különös vonzalmat éreznek a kerek évfordulók iránt. Talán a<br />
pszichológia megmagyarázhatná a jelenséget; talán valamilyen ünnepélyességet<br />
sugall a kerek szám, de valahogy mindig nagyobb a jelentősége, mint egy egyszerű<br />
évfordulónak.<br />
Valószínűleg ebben rejlik a magyarázata<br />
annak is, hogy hirtelen<br />
elszaporodtak a NATO-bombázásokkal<br />
kapcsolatos események,<br />
megemlékezések, megnyilvánulások, Facebook-posztok…<br />
Szinte nem akadt ember,<br />
aki a közösségi médiában ne osztott volna<br />
meg valamilyen, a bombázásokkal kapcsolatos<br />
képet, szöveget, bejegyzést; volt, aki<br />
azt idézte fel, hogy 1999. március 24-én<br />
este éppen mit csinált, amikor megérkezett<br />
a HÍR, mások a pusztítás képeivel<br />
emlékeztek és emlékeztettek…<br />
Szerbia-szerte megemlékezéseket<br />
szerveztek. Természetesen az államvezetőség<br />
sem hagyta ki a kerek évfordulót:<br />
a központi rendezvényt Nišben<br />
tartották. A megemlékezés a sajtóbeszámolók<br />
szerint 19 óra 45 perckor kezdődött,<br />
percre pontosan akkor, amikor<br />
húsz esztendeje megkezdődtek a légicsapások<br />
az akkori Jugoszlávia, vagyis a<br />
Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen.<br />
„Két évtizede és a vasárnapi megemlékezésen<br />
is a légiriadó szirénájának<br />
hangja törte meg a csendet. Nišben<br />
archív felvételekkel idézték fel a 78 nap<br />
szörnyűségeit” – olvashattuk a Pannon TV<br />
beszámolójában, amely idézte Irinej szerb<br />
pátriárkát is, aki azt a kérdést tette fel az<br />
egybegyűlteknek, hogy miért vesztette<br />
életét értelmetlenül annyi ártatlan ember.<br />
„Honnan az a nagymértékű gyűlölet, hogy<br />
megsemmisítsék azt, ami a legértékesebb<br />
ezen a földön, hogy megsemmisítsék azon<br />
emberek életét, akik sem bűnösök, sem felelősek<br />
nem voltak?”<br />
Valamilyen okból kifolyólag a megemlékezésen<br />
felszólalt Milorad Dodik, Bosznia-Hercegovina<br />
elnökségének soros elnöke<br />
is, a beszédében hangsúlyozta, hogy ő<br />
sosem fog megbocsátani a történtek miatt.<br />
Szerinte a rakéták nem hoztak stabilitást<br />
a térségbe, hiszen Koszovó kérdése még<br />
mindig nincs megoldva: „Az okokra sohasem<br />
fog fény derülni. Ami történt, azt nem<br />
lehet igazolni. Tudjuk, hogy élvezték élőben<br />
nézni a történteket. A rakétáikon kamerák<br />
voltak, amelyek mindezt közvetítették a hivatalaikba.<br />
Tisztában voltak azzal, hogy mikor<br />
ér találat gyerekeket és családi házakat.”<br />
Szerbia elnöke beszédében felidézte:<br />
gyerekek is életüket vesztették, akik senkinek<br />
sem ártottak. Aleksandar Vučić kiemelte:<br />
az áldozatok nevét sosem szabad elfelejteni.<br />
„Régen ezt NATO-hadműveletnek neveztük.<br />
Szégyelltük azt, hogy nevén nevezzük<br />
a bűntettet. Szégyelltük nevén nevezni<br />
az agressziót. […] Azért indultak, hogy<br />
lerombolják Szerbiát” – mondta az elnök.<br />
Az az elnök, aki kereken húsz évvel ezelőtt,<br />
abban a kormányban, amely tetteivel előidézte<br />
a NATO-bombázásokat, tájékoztatási<br />
miniszter volt. Az a tájékoztatási miniszter,<br />
A BOMBÁZÁSOK HUSZADIK<br />
ÉVFORDULÓJÁNAK KÖZPONTI<br />
MEGEMLÉKEZÉSÉT NIŠBEN TARTOTTÁK<br />
aki elrendelte, hogy a Szerbiai Rádió és Televízió<br />
dolgozói huszonnégy órás ügyeletben<br />
legyenek, aki noha tudta, hogy a NATO legitim<br />
katonai célpontnak minősítette a propagandatévé<br />
épületét, megtiltotta annak<br />
kiürítését. Az a tájékoztatási miniszter, aki<br />
mindmáig nem számolt el annak a tizenhat<br />
embernek a halálával, aki az állami televízió<br />
épületének bombázásakor vesztette életét.<br />
A szerb államfő, az egykori tájékoztatási<br />
miniszter erről mélyen hallgat. Csak remélhetjük,<br />
hogy fel tudja mondani annak a tizenhat<br />
embernek a nevét.<br />
De nemcsak ezért visszás – és megosztó<br />
– a megemlékezések sorozata. Hanem azért<br />
is, mert valahogy elmosódnak a miértek,<br />
elmosódik az értelmetlen dac, amelyet az<br />
akkori belgrádi vezetőség tanúsított a világgal<br />
szemben, elmosódik az a mértéktelen<br />
elnyomás és erőszak, amelyet az akkori<br />
belgrádi vezetőség tanúsított a koszovói<br />
albánokkal szemben. Elmosódik a tény,<br />
hogy az akkori államvezetőségnek számos<br />
alkalommal kínált a nemzetközi közösség<br />
lehetőséget, hogy elkerülje a bombázást.<br />
Mint ahogyan elmosódik az is, hogy az<br />
első bombák nem Szerbiára hullottak. Hanem<br />
Vajdaságra. Újvidékre, hogy egészen<br />
pontosak legyünk. Valamivel este fél nyolc<br />
után zömmel katonai és rendőrségi állásokat<br />
értek találatok Koszovóban, ezzel szinte<br />
egyidejűleg érte találat Újvidék Klisa nevű<br />
városrészének rendőrállomását, rögtön ezt<br />
követően pedig egy kaszárnyát. A szerbiai<br />
városok csak később következtek. Nem<br />
mintha ez csökkentené a veszteségeket, de<br />
attól még tény. Ahogyan az is tény, hogy Újvidékre<br />
négyszázhúsz lövedéket lőttek ki, a<br />
város elveszítette mindhárom Duna-hídját,<br />
a Vajdasági Rádió és Televízió épületét, az<br />
olajfinomító súlyos károkat szenvedett, találat<br />
érte a kormánynak is otthont adó báni<br />
palotát, lakóépületeket…<br />
Szabadka is kapott, Palics sem maradt ki<br />
a sorból… Mindez talán indokolta volna,<br />
hogy a tartományi képviselőház elnöke ne<br />
a niši központi megemlékezésen hallgassa<br />
végig az egykori tájékoztatási miniszter<br />
beszédét, hanem saját szűkebb pátriájában<br />
hajtson fejet az áldozatok előtt. És emlékeztessen<br />
arra is, hogy a vajdasági magyarság<br />
is áldozata volt a húsz évvel ezelőtti történéseknek.<br />
Még ha ugyanez a vajdasági<br />
magyarság meglehetősen felemásan is ítélte<br />
meg azokat. Ahogyan Hódi Sándor írta<br />
annak idején: a vajdasági magyarok „félnek<br />
a bombázásoktól, de félelmükbe némi káröröm<br />
is vegyül. Annak a megvert gyereknek<br />
az elégtételét érzik, akinek a bántalmazóját<br />
az erősebbek végre alaposan eldöngetik.<br />
Úgy érzik, hogy a kisebbségi sorsban elszenvedett<br />
sérelmek miatt az élet most »igazságot«<br />
szolgáltat nekik.”<br />
Mert igen, a NATO elsősorban azért<br />
bombázott, hogy a koszovói albánok feletti<br />
szerb hegemóniát megszüntesse. De a<br />
módszer, amelyhez folyamodott, valóban<br />
sok ártatlan áldozatot követelt. Csak, sajnos,<br />
húsz év és a kerek évforduló sem volt elég<br />
ahhoz, hogy az állam végre pontos számvetést<br />
készítsen az áldozatok számáról. Egyes<br />
szerb források ezerkétszáz és négyezer<br />
közé teszik a civil áldozatok számát, a Human<br />
Rights Watch szerint a számuk 489 és<br />
528 között van – és sokan vannak közöttük<br />
koszovói albánok is. De felvetődik a kérdés,<br />
hogy a pontos számot, az áldozatok nevét<br />
a 21. században miért nem lehet tudni. Ez<br />
nem az állam felelőssége?<br />
Szerbiában ma ugyanazok vannak hatalmon,<br />
akik húsz évvel ezelőtt. Szerbiában az<br />
akkori bombázásokért felelős emberek vannak<br />
hatalmon. És ezzel a bűnnel mindmáig<br />
nem számoltak el.<br />
De az elkenéséhez a vajdasági magyarok<br />
megválasztott vezetőinek nem lenne szabad<br />
asszisztálniuk.<br />
KOCSÁNYOS Pálma<br />
<strong>2019.</strong> <strong>április</strong> <strong>4.</strong> 15
Change language