teljes cikk (pdf) - Magyar Természettudományi Múzeum

170
Papp Gábor
Az 1600­as évek végétől az 1760­as évekig a külföldi tudósok (pl. Franz Ernst
Brückmann) útleírásaiban, áttekintő műveiben (Marsigli 1726, térképein is; Brückmann
1727–1730) és a hazai tudósok egyes közleményekben (pl. Köleséri 1722, Fischer 1729) felfelbukkanó
adatok mellett a jezsuita polihisztorok munkáiban találunk egyre részletesebb és
rendszerezettebb ismereteket tárgykörünkben. Szentivány enciklopédikus összeállításában
(1691) még csak azt a – korábbi országleírások általánosságait visszhangozó – megállapítást
közölte, mely szerint hegyeink „bővelkednek drágakövekben, mint mágnes [!], terméskristály
[= hegyikristály], sőt gyémánt”, és röviden írt a „máramarosi gyémánt”­ról. Csiba (1714)
Magyarország hegyeiről közölt disszertációjában viszont már egy teljes fejezetet szentelt
a kristály, gyémánt, rubin, topáz, opál és más drágakövek hazai előfordulásainak. Egyes
professzorok fizikatankönyvük ásványtani részében a drágakövek ismertetése kapcsán
bizonyos hazai vonatkozásokra is kitértek, így Jaszlinszky (1756) megemlítette a gyémánt,
ametiszt, berill, gránát, opál, zafír, illetve az achát, kalcedon, jáspis, ónix, prázem és a
szárder avagy karneol magyarországi előfordulását – bár lelőhely pontos megadása nélkül.
A legtöbb adatot és lelőhelynevet azonban a jezsuita tankönyvírók művei közül nem egy
fizikakönyvben, hanem a történetíró Turóczi László Magyarországról szóló munkájának
Katona István történelem­ és retorikaprofesszor által kiegészített 1768­as kiadásának
Magyarország hegyeit leíró részében találjuk.
Amint a fentebb felsorolt drágakőnevekből is kiviláglik, e leírásoknak néha kevés
közük volt a mai ásványtanhoz és ásványnevekhez. Részben ez vonatkozik a szepesszombati
lelkész, Samuel Augustini (1773) cikksorozatára, mely a maga nemében feltétlenül újdonság
volt, lévén az első, kizárólag a hazai drágaköveknek szentelt összeállítás. E rövid írások
jelentik egyik legfontosabb forrásunkat a korabeli magyarországi drágakőismeretre és ­
felhasználásra vonatkozólag. Erdélyre nézvést az első topografikus ásványtani összefoglalások
(Fridvaldszky 1767; Fichtel 1780) szolgáltattak adatokat.
A XVIII. század utolsó harmadában megjelent további tankönyvek közül Horváth (1770)
műve – az egyik utolsó „régi vágású”, a mineralógiát is felölelő fizikatankönyv –, illetve Miller
(1778) kéziratos mineralógiája a drágakövekre vonatkozóan is számos, de döntő részben
a korábbi szerzőktől (Horváth elsősorban Katonától [in Turóczi 1768], Miller ezenkívül
Angustini időközben megjelent cikkeiből is, illetve Korabinszky 1778­as Almanach­jából)
kritika nélkül átvett lelőhelyadatot tartalmaz, ahogy Szklenár (1780) művének vonatkozó
része is (De lapidibus Ungaricis). Piller (1778) gimnáziumi természetrajz­tankönyve viszont
kevés hazai adatot közölt, de azok kivétel nélkül korrektek, az egyedüli „kakukktojásnál”, a
tokaji­hegységi zafírnál pedig Piller megjegyezte: „ha csakugyan igazi”. Mitterpacher (1795,
1799) gimnáziumi, illetve egyetemi tankönyvei szintén kevés, de ásványtanilag nagyrészt
korrekt lelőhelyadatot tartalmaznak.
Az első magyar ásványtanok közül Benkő (1786) könyve az erdélyi lelőhelyek
megadásával tűnik ki, archaikus vonása viszont, hogy – a megfelelő valódi („drága”,
„Orientalischer”, „orientalis”) drágakő mögé sorolva – a „jóféle” „Europaischer”, ill.
„occidentalis” jelzőjű változatok közt a gyémánt, rubin, topáz magyarországi előfordulását
is tényként közli. Zay (1791) ásványtana már – a rubint kivéve – mentes e téveszméktől.