teljes cikk (pdf) - Magyar Természettudományi Múzeum

Az 1800 előtt ismert magyarországi drágakövek – áttekintés
A Buchholz (1788) szerint a Zayugróctól keletre lévő sziklák közt található „apró zöldes
krizolitok” pontos mibenléte kérdéses. Fichtel (1791) a dobsinai világoszöld szerpentinitből
írt le igen apró, de csoportos előfordulásuk, illetve szép, erős zöld színük miatt szembetűnő
krizolitszemcséket. Felvetette, hogy az ásvány talán nem is krizolit, hanem a szintén
szerpentinitben előforduló krizopráz. Born (1790) Lőcséről említett apró poliéderekben a
szerpentinitbe ágyazott, acéllal szikrázó, az üveget karcoló krizolitot (vö. Mitterpacher 1799).
Esmark (1798) rámutatott, hogy ez a [Fichtel által leírt] dobsinai előfordulással azonos, és
a szemcsék sem azonosíthatók a krizolittal vagy a krizoprázzal, hanem apró, dodekaéder
alakú, zöld gránátkristályok. Stütz (1793) korábban szintén Lőcséről említette az ásványt,
de már ő is – Estner abbé véleményére hivatkozva – a gránátok közé sorolta (a későbbi
szakirodalomban gyakran demantoidként említett andraditváltozat dobsinai előfordulásáról
l. Koděra et al. 1986, p. 296).
Erdélyből Fichtel (1780) említett a Nagyszebenhez közeli Szelistye melletti hegyekben
(„Szelister Gebirge”) az ottani egyik legmagasabb hegyen „néhány hónappal ezelőtt”
talált nagyon szép, nagyságára nézve a mogyorónyi és diónyi közti szép tiszta krizolitot.
(Ez az ásvány nem azonosítható egyértelműen olivinként, bár a közeli Resinár környékén
olivintartalmú kőzetek is ismeretesek, l. Tóth 1882; Koch 1885.)
7.8. Egyéb ásványi díszítőkövek
7.8.1. Alabástrom
Finom szemcsés, tömött gipsz. Dísztárgyak készítésére is használatos, de sohasem tartozott a
szűkebb értelemben vett drágakövek közé. Régen alabástrom névvel olykor a finom szemcsés
fehér márványt is illették (vö. „az alabástrom csaknem azonos fajtájú a márvánnyal, puhább
azonban és törékenyebb, s meg lehet égetni, miként a gipszet”, Csiba 1714; hasonlóan Miller
1778), esetleg a fehér, tömött mészkövet is (l. a Miller 1778 által említett csővári előfordulását).
Plinius nyomán (36. könyv 59–61.) olykor a forráskalcitot („ónixmárvány”) is alabástromnak
(illetve alabástromónixnak) hívták. Magyarországi előfordulását már Oláh (1536) említette,
azonban a fentiek miatt és pontosabb lelőhelyadat híján nem biztos, hogy a mai értelemben
vett alabástromról van szó. Csiba (1714) szerint „noha Magyarország különböző hegyeiből
sem ritkán bányásszák” – hasonló fordulattal él Turóczi (1768) –, a legnagyobb tömegben
a Torda közelében lévő Dobogó­hegyen találják, „ez a hegy teljes egészében alabástromból
áll, mégpedig olyanból, amely rendkívül alkalmatos arra, hogy szobrokat, oszlopokat, és
különféle edényeket, de mindenekelőtt kenőcsös tégelyeket készítsenek belőle.” Mindehhez
Miller (1778) annyit tett hozzá, hogy „a dohányt legjobban ilyenféle edényekben lehet
megőrizni”. Ez a Fichtel (1791) és Zay (1791) műveiben is szereplő előfordulás a Koppánd
közelében lévő Dobogó­hegy. Ugyanezt a lelőhelytípust Fridvaldszky (1767) is említette
a közeli Tordai­hasadékból, illetve Kolozs vármegyéből. Fichtel (1780) a zsibói, színesen
erezett alabástromon kívül Dés, továbbá Torda és Koppánd melletti előfordulását sorolta föl,
„melyek közül az utóbbi átlátszó”. A zsibói előfordulás Fichtel (1791) szerint, „szerfelett szép
fehér, vöröses, szürkéskék és barna színű, egyszínű, foltos vagy erezett alabástromfajtákat
209