Schmitt Jenő Henrik élete és tanítása.

196
ellentét kiegyenlíthetetlen. Az egyiknek buknia keli
és ez az egyik csak a véges öntudat lehet. A győzelmes
pedig csak a végtelen öntudat lehet.
Ámde az ember még borzong a végtelen öntudattól.
Az érzéki élet elevenségével szemben a
nagy űrt, az élettelen semmit véli látni a végtelenben,
azt a nagy űrt, melyben, mint valami skatulyaban,
a csillagok vannak elhelyezve. Borzad attól a
gondolattól, hogy ezt a fagyos űrt, ezt a végtelen
semmit saját alakjának tekintse. Szédül a végtelentői,
mint Madách csillagok felett szálló Ádámja és
mégis titkon érzi, hogy ott van igazi hazája. »In deinem
nichts hoff ich das All zu finden«, mondja Faust.
Az ember fél a végtelentől és azért szédül, mert
úgy érzi, elveszti lábai alól a talajt, ha felszáll.
De korunk a leszámolás kora. Schmitt azért jött,
hogy áthidalja a végest és végtelent, hogy szárnyat
adjon az embernek, új, erős szárnyat, a gondolat
szárnyát, mely nem olvad meg a nap közelében,
mint az Ikarusz viaszszárnya, mint a képzelet, mellyel
a régi ember a végtelent elérni akarta.
És meg kell szűnnie a szédülésnek azzal, hogy
az ember szilárdabban vetheti meg lábát a földön,
mint valaha. A gnózis megszünteti azt a szörnyű
dogmát, mintha a véges forma saját célját szolgálná,
feloldja a nemes emberi törekvéseknek azt a végső
halálos ítéletét, amely minden munkát, vágyat,
érzést, gondolatot, az entrópiába – a világok
elmúlásának vigasztalan örvényébe vezet. A gnózis