Untitled

– Remélhetőleg nem az 1664-es nagy tűzvész idején.
– A londoni nagy tűzvész 1666-ban volt – torkolt le Charlotte.
– Ezt tényleg nem nehéz megjegyezni. Ráadásul a városnak
ez a része addigra még nem épült be, vagyis nem is volt minek
égnie.
Említettem már, hogy Charlotte becenevei közé tartozott a
„Poéngyilkos” és az „Okostojás” is?
Nem hagytam ám annyiban! Lehet, hogy gonosz dolog volt,
de szerettem volna, ha legalább néhány másodpercre leradírozhatom
az arcáról azt az idióta vigyort. – Ezek az iskolai egyenruhák
valószínűleg úgy égnek, mint a szalma – jegyeztem meg
nyomatékosan.
– Tudnám, mit kell tennem – felelte Charlotte kurtán, anélkül,
hogy a mosoly lehervadt volna a szájáról.
Nem tehettem mást, csodáltam a hidegvéréért. Engem rettegéssel
töltött volna el már a puszta gondolata is annak, hogy
egyszer csak a múltban találom magam.
Régen mindig minden sokkal rémesebb volt. Folyton háborúk
dúltak, himlő és pestis pusztított, ha pedig az ember valami
rosszat mondott, azonnal a máglyára vetették boszorkányságért.
Ráadásul akkoriban még csak pottyantós vécé létezett, mindenki
bolhás volt, és reggelente az emberek az ablakon borították ki
éjjeliedényük tartalmát, mit sem törődve azzal, hogy jár-e épp
valaki az ablak alatt.
Charlotte-ot egész életében arra készítették fel, hogy képes legyen
eligazodni a múltban. Soha nem volt ideje játékra, sem barátnőkre,
sem bevásárlásra, mozira vagy fiúkra. Ehelyett táncórákat
vett, vívni és lovagolni tanult, különórára járt idegen
nyelvekből és történelemből. Tavaly óta ráadásul minden szerda
25