Untitled

Oké, ha jobban megnézzük, nem is változott meg annyi minden.
A legtöbb ház tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, mint
mindig. Mégis – odébb eltűnt a teabolt, ahol Anya azt a finom
Prince of Wales kekszet szokta venni, és amott azt a sarki házat a
hatalmas oszlopokkal korábban még sose láttam.
Egy kalapos, fekete kabátos férfi kissé meglepetten ment el
mellettem, de nem próbált megszólítani, felsegíteni meg pláne
nem. Felálltam, és lesöpörtem a port a térdemről.
A rossz előérzetem lassan, de biztosan szörnyű bizonyossággá
vált.
Mégis kivel akartam volna bármit is elhitetni?
Nem csöppentem egy veteránautós felvonulás közepébe, és a
magnólia sem dobta le egyik pillanatról a másikra a leveleit. Bár
mindent megadtam volna azért, ha Nicole Kidman hirtelen felbukkan
a sarkon, ez sajnos nem egy Henry James film díszlete
volt.
Pontosan tudtam, mi történt. Egyszerűen tudtam. És azt is
tudtam, hogy itt valami szörnyű tévedésről van szó.
Egy másik időben értem földet.
Nem Charlotte. Én. Itt valaki óriási hibát követett el.
A fogaim minden átmenet nélkül vacogni kezdtek. Nem csak
az idegesség miatt, hanem azért is, mert borzasztóan hideg volt.
– Tudnám, mit kell tennem – visszhangzottak fülemben Charlotte
szavai.
Persze hogy Charlotte tudta volna, mit kell tennie. De nekem
senki nem árulta el.
Ott álltam tehát az utcasarkon, reszkettem, a fogaim vacogtak,
és minden járókelő megbámult. Bár igazán nem sokan jártak
arra. Egy fiatal nő ment el mellettem bokáig érő kabátban,
50