Untitled

karján kosárral, mögötte egy kalapos férfi haladt, aki felöltőjén
a gallért magasan felhajtotta.
– Elnézést! – szólítottam meg őket. – Nem tudnák véletlenül
megmondani, milyen évet írunk?
A nő úgy tett, mintha nem hallott volna meg, és felgyorsította
a lépteit.
A férfi megrázta a fejét. – Micsoda arcátlanság! – morogta
maga elé.
Felsóhajtottam. Amúgy sem értem volna túl sokat ezzel az információval.
Alapjában véve nem volt jelentősége, hogy éppen
1899-ben vagyok vagy 1923-ban.
Azt legalább tudtam, hogy hol vagyok. Hiszen alig száz méterre
laktam innen. Mi sem kézenfekvőbb, mint egyszerűen hazamenni.
Valamit mégiscsak tennem kellett.
Az utca békésnek és nyugodtnak tűnt a félhomályban, ahogy
lassan visszafelé baktattam. Újra meg újra körbekémleltem. Mi
volt más? És mi volt ugyanolyan? A házak közelebbről szemlélve
is nagyon hasonlítottak az én időmben ott álló épületekre.
Akkor tört rám az érzés, hogy először látom őket, amikor a sok
apró részletet szemügyre vettem, de talán csak azért, mert korábban
soha nem figyeltem fel rájuk. Ösztönösen vetettem egy
pillantást a 18-as számú házra, de a bejáratnál nem állt senki – a
fekete ruhás férfi nem volt sehol.
Megálltam.
A házunk pontosan úgy nézett ki, mint az én időmben. A föld-
szinti és az első emeleti ablakokból fény szűrődött ki, Anya tetőtéri
szobájában is égett a lámpa. Elöntött a honvágy, ahogy
felnéztem. A tetőablakokról jégcsapok lógtak le.
51