Untitled

volt a nappalink, mert szerencsére sem a nagymamámnak, sem
a nénikéimnek nem volt szokásuk varrni, ezért csak igen ritkán
jöttek fel a harmadikra. Varrógép sem volt itt, csak egy
szűk lépcsőfeljáró, amelyen a tetőre lehetett feljutni. Bár a lépcsőt
csak a kéményseprőnek lett volna szabad használnia, Leslie
és én imádtunk a tetőn üldögélni. Gyönyörű kilátás nyílt a városra,
és jobb helyet ki sem lehetett volna találni a bizalmas cseverészésre.
(Például a fiúkról és arról, hogy egyetlenegy fiút sem
ismerünk, akibe érdemes lenne belezúgni.)
Persze kissé veszélyes volt felmenni a tetőre, mivel odafent
nem volt korlát, csupán egy térdig érő, galvanizált vasból készült
díszrács. De hát nem is arra találták ki ezt a helyet, hogy az
ember itt gyakorolja a távolugrást, vagy addig táncoljon, míg le
nem zuhan. A tetőre vezető ajtó kulcsa egy rózsamintás cukortartó
dobozkában lapult, a szekrényben. Senki sem tudta a családban,
hogy ismerem a kulcs rejtekhelyét, különben bizonyára
elszabadult volna a pokol. Ezért nagyon vigyáztam, hogy senki
se vegye észre, amikor felosonok a tetőre. Odafent kiválóan lehetett
napozni, piknikezni vagy egyszerűen csak el lehetett bújni,
ha az embernek nyugalomra volt szüksége. Ami, ahogy már
említettem, gyakran előfordult. Csak épp nem most.
Összehajtottam a gyapjútakarókat, lesöprögettem a kekszmorzsákat
a díványról, felráztam a díszpárnákat, és visszapakoltam
a szanaszét heverő sakkfigurákat a dobozukba. Még az
azáleát is megöntöztem, amely a szoba sarkában álló szekreteren
árválkodott egy cserépben, sőt, még a dohányzóasztalt is letörölgettem
egy nedves ruhával. Végül tanácstalanul néztem körül
a makulátlanul tiszta szobában. Mindössze tíz perc telt el,
és én még magányosabbnak éreztem magam, mint korábban.
37