HYPERTONIA ÉS NEPHROLOGIA - eLitMed.hu

44 SZOLLÁR LAJOS HYPERTONIA ÉS NEPHROLOGIA
A Kar tanárai túlnyomó többségének
meggyõzõdése, hogy:
• az eddig megismert tervezetek ellentétesek
a hatályos magyar alkotmány
szellemével; ellentétesek
a tudósok-tanárok oktatási-kutatási
szabadságával; a tudomány szabadságával,
a tanszabadsággal és az
egyetemi autonómiával.
• Az egyetemek újonnan elképzelt
irányítása és gazdálkodási rendje ellentétes
az európai egyetemek
Magna Chartájával, ha a törvénytervezet
jelen formában elfogadásra
kerül, akkor a magyar oktatásügy felelõseinek
fel kell mondani az
1988-ban Magyarország által is aláírt
egyezményt.
• Elfogadhatatlan az állam „kivonulása”
és felelõs szerepvállalásának
megszûnése a közjót szolgáló magyar
felsõoktatásból; az egész felsõoktatási
rendszer összeomlását
okozhatja, és így a hazai szakember-utánpótlást
veszélyezteti; az irányító
testület túlzott centralizációt
és soha nem látott voluntarista állami
beavatkozást jelenthet, ugyanakkor
az állam nem ad védelmet a
közvagyon kivásárlása vagy elidegenítése
ellen.
• Tarthatatlan, hogy számos, fontos
és a felsõoktatás létét biztosító
feltételrõl (finanszírozás, oktatói
életpályamodell, létszámok,
szakmai szerkezet, fenntartás, beruházás,
fejlesztés, konszolidáció,
amortizáció etc.) nem ejt szót, vagy
késõbb megszületendõ alacsonyabb
rendû kormány- vagy miniszteri
rendeletben kívánja azokat szabályozni.
A magyar felsõoktatás történetében
is voltak olyan idõszakok, amikor a
politikai hatalom az ideológiai ellenõrzés
késõbbi fegyverével próbálta sakkban
tartani a szellem világát.
Akkori egyetlen hazai egyetemünk
az alapításától kezdve az I. Ratio
Educationis-ig a jezsuiták ellenõrzése
alatt állt. Az abszolutizmus megszünteti
az autonómiát, kari igazgatókra és
„bekebelezett” (külsõ) doktorokra
bízza a karok irányítását. ennek a központi
vezérlésnek gyönyörû példája I.
Ferenc 1821. évi rendelete: „nec
Decanis Facultatum nec Magistratui
Academico aliquis influxus in res
litterarias concendendus est“, azaz „sem
a karok dékánjainak, sem az akadémiai
magisztrátusnak egyetemi ügyekben érdemi
befolyás nem adatik”.
A Tanácsköztársaság ideje alatt az
egyetemi vezetés fölé „politikai” komisszárokat,
illetve laikusokból álló
bizottságot rendeltek. A XX. század
második felében pedig - a II. világháború
után egészen a ‘89-es „rendszerváltásig”
az egyetemek tényleges irányítása
az uralkodó egypártrendszer
képviselõinek kezében volt.
A Studium korábban mindig õrlõdött
a Sacerdotium (egyházi hatalom)
és az Imperium (világi hatalom)
között, az egyik elõl a másiknál, a másiktól
az egyiknél keresett menedéket,
most bekövetkezhet, hogy nincs hova
menekülni a Monetarium elõl?
Az egyetemek tulajdonát tevõ és a
gyakorlatban gyakran „egyetemi alap”
névvel jelölt vagyonnak jövedelmei
1869-ig fedezték az egyetem költségeit.
Az akkortájt megindult nagyarányú
fejlõdés a költségeket olymértékben
szaporította, hogy 1870-tõl nyújtott
az állam az egyetemnek mint országos
közintézetnek költségvetési hozzájárulást.
Idézet a két világháború közötti
egyetemi almanachok bevezetõibõl:
„Minthogy pedig az állami számszékrõl
szóló 1870. XVIII. t.-c. értelmében az állami
segélyben részesülõ intézetek számadásai
is az állami számvevõség ellenõrzése
alá tartoznak, azóta az egyetem költségeihez
nyujtott állami hozzájárulás oly
módon jut költségvetési kifejezésre, hogy
az egyetem összes bevételei és kiadásai az
állami költségvetésbe állíttatnak be és a
kiadási többletet a kincstár állami hozzájárulásként
fedezi. Ily módon vált a magyar
állam az egyetemnek, a nagylelkû
alapítók bõkezûségével vetekedõ jótevõjévé
és fejlesztõjévé.” A XIX. század utolsó
harminc és a XX. század elsõ húsz évét
átölelõ ötvenéves periódus valóban a
hazai egyetemek fejlõdésének egyik
fénypontja, amit aztán csak Trianon
képes megtörni.
Akkor épült az egyetem, hiszen volt
a kultuszminisztériumban orvos végzettségû
felelõs szakember, Berzeviczy
Albert, Markusovszky Lajos,
majd Tóth Lajos államtitkárok személyében,
és persze akkortájt a felelõs
minisztereket Eötvös Józsefnek,
Pauler Tivadarnak, Trefort Ágostonnak,
Csáky Albinnak, Eötvös
Lorándnak és Wlassics Gyulának
hívták.
Pedig például Trefort Ágostont is
követhetnénk, aki az orvosképzésért
felelõs Markusovszky Lajos tanácsoshoz
írt levelében így bíztat: „Írjuk
zászlónkra: közegészség, közgazdaság és
közoktatás és ügyünk sikert fog aratni,
Magyarország biztos, virágzó jövõnek fog
elébe nézni.” Ehhez Klug Nándor akkori
rektor hozzáteszi 1889-es kolozsvári
tanévnyitó beszédében: És valóban
semmi sem bosszulja meg magát inkább,
mintha kulturális szükségeinktõl, ezek
között pedig elsõ sorban az egyetemektõl a
szükséges költséget megvonjuk, a mely
költség másnemû kiadásainkhoz képest elvégre
is elenyészõ csekély.” (Orvosi Hetilap,
1889. 40. sz. 518. old.)
Csak remélni tudjuk, hogy állhatatosságunk
és kitartásunk révén e kedvezõtlen
változások nem következhetnek
be, ha az állam nem hagyja teljesen
magára és kiszolgáltatva az állami felsõoktatást
a könyörtelen és a hagyományos
értékek iránt érzéketlen piaci
viszonyoknak.
Nyilvánvaló, hogy a kornak megfelelõ,
racionális és elõremutató változtatásoknak
nem vagyunk ellene, csupán
Kossuth Lajos szavaival kérjük:
„Nem az a kérdés közöttünk: haladjunk-e,
avagy megálljunk? miként Józsué
napjáról írva van; e kérdést eldönté a
Mindenható, midõn a világot megteremtette;
és bizony nincs erõ, amely a világkerék
küllõibe vághasson - nem ez hát a kérdés
közöttünk, hanem az: hogy mit és miként?
És itt egy magasabb nézõpontra
van szükség. Nem mind javítás, ami
egyes érdekeknek hízeleg, és tartós csak az,
mely igazságon épült, valódi szükségen
segített, s a nemzet életébõl önként fejlett
ki. Ismerni kell tehát a nemzetnek elõbb
önmagát, és ismernie kell szükségleteit;
aztán megvitatni célt és eszközöket, dolgot
és módokat, minden oldalról, s ha ekkor
elkövetkezik a törvényhozás ideje,
áldásdús leend mindenki törvény, mert
egy-egy szociális meggyõzõdést mondott
ki.“(Kossuth Lajos, Iratai, Magyar
idézetek könyve, Officina ‘96 Kiadó,
158. old.)
Eötvös József gondolataival vértezzük
fel magunkat akkor, amikor min-