TÁNCTóth Ágnes VeronikaHímnem, nônem■A FIÚK… (LES HOMMES CACHÉS);CREDO HYSTERICA, AVAGY A CSAJOK ■Atriptichon elsô két darabja elkészült. Frenák Pál két legfrissebb bemutatója a férfiak, majda nôk világának tragikomikus látleletével szolgálva feladja a labdát, párbeszédet kezdeményez.Koreográfusként mindezt természetesen nyitott, kíváncsi és egyedülállóan toleráns (vagyisszinte kockázatmentes) közegben, a kortárs tánc közegében teszi. De azért ne feledkezzünk megarról – és ezen nincs mit szépíteni –, hogy alapvetôen egy olyan társadalomban élünk, aholpéldául a családon belüli erôszak magánügynek, a homofóbia kötelezô jópofaságnak, a feminizmuspedig szitokszónak számít.Frenák A fiúk… (Les hommes cachés) címûmûvében roppant alaposan és szisztematikusandolgozza fel a férfiszerepek sokféleségénektémakörét. A tánc nagyon gyorsanreagáló közeg: úgy tûnik, a koreográfusokgyorsabban mutatnak rá a változásokra,mint a társadalomtudósok. E téren hazánkbanFrenák Pál úttörô szerepe tagadhatatlan,de például Csabai Attila is sokat tettannak érdekében, hogy az egyetlen, szentés sérthetetlen férj-apa-családfenntartóerôember idolja mellé felsorakozzon néhányettôl radikálisan eltérô lehetségesszerep is.Ezek persze többnyire nem újak, csupánsokáig láthatatlanok voltak a mi merev éselôítéletes, patriarchális társadalmunkban.Frenák és Csabai jelentôsége abbanáll, hogy munkáik folyamatosan csökkentikezt a láthatatlanságot, visszaadva a reprezentációjogát a nem többségi, a nemmegszokott életsorsok számára is, egybenmegkérdôjelezve, megmosolyogva a hagyományosszerep visszásságait. Ettôl aderûs mosolytól viszont a szigorú határokelmosódnak, és még a szexualitás is sokszorironikus és változékony szerepjátékkáválik. Egymás mellé kerülnek ezek a rejtettszerepek és a hagyományos szerep paródiái,pontosabban: a homlokzat megrepedezik,és mi bekukucskálhatunk mögé.Az „új férfiak” felvállalják a hagyományosférfisztereotípiáktól eltérô személyiségjegyeiketis, melyek eddig a nôi szerepsztereotípiáihoz tartoztak, így a kettô világosellentétpárja helyett inkább egy folytonosskálát kapunk. Csabai Attila VirginiaWoolf Orlando címû mûve által inspiráltkoreográfiájában éppen ezt az összecsúszástvizsgálja, míg Gisell@csabai.mpeg.hucímû darabjában a nôi fôszereplô álarcábanalaposan átrajzolja a tánctörté<strong>net</strong>ialapmûvet. Hiszen a tánc évszázadokon átérvényes jelmondatát – „A tánc maga anô” – Frenák és Csabai alaposan kifordítja:a táncosnô oly sokáig, sokszor mégma is mint vonzó fétistárgy jelenik meg aszínpadon, és amennyiben a férfi táncosokhasonló eszközökkel (rúzs, nôi ruha, magassarkú cipô, erôs smink) élnek, mulatságosanleplezik le a mûfaj voyeurködésreszocializálódott rajongóit. Ez a trükk atáncosnôket is megvédi: nem véletlen,hogy Csabai és Frenák darabjaiban is gyak-Miguel Ortega, André Sueiro Barbosa és Gergely Attila A fiúk… elôadásábanXXXVII. évfolyam 8. szám<strong>2004.</strong> AUGUSZTUS ■ 1 5
Koncz Zsuzsa felvételeiGergely Attila, Cécile Feza Bushidi, Juhász Kata, Liza Kostur és Kolozsi Viktória a Credo Hysterica, avagy a csajok elôadásábanran jelennek meg teljesen hûvös, szinte gépies, tökéletes, de bábszerû nôk, akik bár megmutatjákmagukat, testükrôl lecsúsznak a tekintetek, mert meztelenségüket páncélkéntviselik, mint a modellek.Frenák Pál bemutatója, A fiúk… viszont százszázalékosan hímnemben játszódik, a szereplôkis mind férfiak: André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega és GergelyAttila remekel ebben a könnyed, mégis szintézisnek tekinthetô darabban. Az összegzôjelleg mintha a világos, bár komplex szimbolikán túl egyfajta leltározásban, az egyes változatokleltározásában nyilvánulna meg. A darab az idealizált férfieszménnyel kezdôdik.Szögletes, háromszög alakú, éles fények által megvilágított csupasz térben kötelek lógnaka magasból, melyeket heves, dinamikus, csavarodó mozgással vesznek birtokba az egyenkéntérkezô, félmeztelen, izmos testû táncosok. Az egyik kötélen leereszkedik a levegôbôlegy légtornász, aki az egész mû során uralja majd a térnek ezt a függôleges koordinátáját,kicselezve a gravitációt, szabad átjárással ég és föld, levegô és balettszônyeg között.A súlynak ez a figyelmen kívül hagyása a klasszikus balettbôl is ismerôs lehet. Klasszikusférfiasság, erô, dinamizmus, szárnyalás jellemzi a képsorokat, a kötél lendületet ad, megtart,levegôbe emel, de esetenként akár vissza is fogja a testeket.A szereplôk egy hátsó ajtón érkeznek a színpadra, minden ajtónyitáskor neonfény dôla homályos térbe, egyszerre észleljük a produkció és a várakozás kettôsségét, a kint és abent viszonya egy-egy pillanatra egymás mellé rendelôdik. Ez a furcsa eltartottság azteredményezi, hogy a szituáció hangsúlyosan teátrális jellege felerôsödik, a férfiasság szûkegyenruha csupán, mely a nap végén levethetô, összehajtogatható.Az „eszményi” állapot igen gyorsan megszûnik, az elnyomott feminin rész helyet követelmagának, a szereplôk kirúzsozzák egymás száját. Hogy a férfiak mégsem olyan erôs,legyôzhetetlen és szabad lények, az is jelzi, hogy a táncosok a kötelek alatt hevernek, melyekmár sehová nem emelik fel ôket. Az artistafigura jelenléte érzékenyen felesel a színpaditörténésekkel, ahol egyre inkább elszabadulnak a kontrollálatlan vágyak. Sorjáznaka férfiparódiák: az egyik táncos fehér tütüben bukkan fel, egy másik fehér, hálóingszerûlepelben – a meglepô jelenségeket zenei kontrasztok értelmezik. A szereplôk egyszerszinte „lemennek kutyába”, és négykézláb, fekete ragasztószalaggal leragasztott fenékkeljelennek meg a színpadon, máskor a köteleket kényesen, tollboaként csavarják magukra,mint megannyi díva.A kötélnek (mint azt Frenáknál már megszokhattuk) ezernyi funkciója van, jelképrendszereösszetett: eleinte eget és földet összekötô létra, meghosszabbított köldökzsinór, fallikusszimbólum, vagy átjáró a két világ között, máskor fojtogat, gúzsba köt; olykor szintea Laokoón-csoportot idézô jele<strong>net</strong>ek alakulnak ki az egymásba gabalyodó testrészek és akígyózó kötelek együttesébôl. A kötél néha csupán a kielégülés eszköze, a táncosok lihegve,kiabálva meghágják, bemutatva a vágy animális természetét. A következô, szentimentálisjele<strong>net</strong> gunyorosan ellenpontoz, a szereplôk háttal ülnek a széken, majd simogatnikezdik saját derekukat, hátukat, mintha szerelmük becézné ôket: ízelítôt kapunkhát a férfimagány és -önsajnálat természetébôl is. A szerepparódiákat olykor repülési kísérletekszakítják meg, a táncosok a kötélbe kapaszkodva, a földtôl elrugaszkodva, kifeszülttesttel szállnak a levegôben egy-egy másodpercig, de a repülésnek mindig vége szakad,jelezve a kísérlet öncsaló, patetikusvoltát és lehetetlenségét.Hogy a figurák sora teljes legyen, korunkhôseként, testépítôként is viszontlátjuk atáncosokat, amint a szokásos izommutogatópózokba dermedve a szájukba dugottcumikon nyammognak. Zárásként az egyikszereplô hatalmas, imbolygó, kagylószerû,fehér gömbhéjban egyensúlyoz, öntudatosanordibálva, hisztérikus egomániájánakteljében. Te szuka, üvölti a semmibe, kurvajó vagyok, ismételgeti. És miközben zeng adal a férfiak világáról, morfondírozhatunkazon, hogy mi hát a férfi Frenák szerint:egy rész állat, egy rész gyerek, egy rész nôés vágyakozás az angyali rész után? Társadalmiklisék és ösztönök infantilis, erôtlenjátékszere?Frenáknál, úgy látszik, az önirónia és azönreflexió olyan erôs, hogy képes a férfiszerepeketkívülrôl nézni, sôt, még az ismegkockáztatható, hogy a darab szinte úgyhat, mint egy kíméletlen feminista látlelet.Ezt a meglepôen pesszimista, de szórakoztatóképet persze árnyalja, sôt, bizonyosszempontból felül is írja, kiegyensúlyozzaa levegôben sikló szereplô, az idealizált, ártatlan,nosztalgikus férfieszményt (pontosabbanfiúeszményt) megtestesítô figura.A hiányzó hôs. A rész, amelyet a férfiak, hatalán napjainkban elvesztettek is, egyszerújra megtalálhatnak magukban.■A fiúk kidolgozottsága, világos, letisztultszimbólumrendszere után a következô bemutató,a nôkrôl szóló Credo Hysterica kicsitvázlatosabbnak, esetlegesebbnek tûnik,bár számos szerkezeti hasonlóságotmutat párdarabjával. Nem állíthatjuk,hogy el lennénk kényeztetve a nôi szerepetanalizáló mûvekkel, ezért különösen becsülendô,hogy Frenák Pál megpróbált rá-1 6 ■ <strong>2004.</strong> AUGUSZTUS XXXVII. évfolyam 8. szám