2004. augusztus - Színház.net

VILÁGSZÍNHÁZrádés és hatalmas repertoárja van, méghozzátöbb évtizedes elôadásokból. Mûsoronvan még a ´64-ben bemutatott (jó:1999-ben, a színház harmincötödik születésnapjáraátosztott és felújított) A szecsuánijólélek, a ´68-as Tartuffe, a ´77-es A Mesterés Mar-garita, a ´93-as Doktor Zsivago, a´95-ös Médeia, a ´97-es A Karamazov testvérek,a ´98-as Marat/Sade, a 2002-es Faust.Ljubimov mit sem változott: a lépcsônülve elmaradhatatlan zseblámpájávalmost is végigvezényli az elôadást. Nemtörôdik azzal, hogy mindez jól látható –Ez év április–májusában negyedszerrendezte meg a Rose des Vents színháznemzetközi fesztiválját. Az idén már nemcsakEurópa, de Dél-Amerika és Afrika is képviseltettemagát; a brazil Marcela Levi szobaszínháziszólótánc-elôadása ugyan vegyes visszhangotkeltett az egyre igényesebb-kényesebbközönség körében, de a mindössze félórás,nagy átéléssel elôadott vallomás vitathatatlanuligen hatásos volt; jó értelemben vett élménytadott, nem utolsósorban pedig felvillantottaa kortárs dél-amerikai mozgásszínházegy irányzatát. A táncosnô az apró térben– legfeljebb ha harminc nézônek szorítottakhelyet a színházépület egy szobájában – a magányról,kényszerûen öntestébe zárt érzelmeirôl„beszélt”-vallott, minden porcikája, testéneklegapróbb része is egy elgyötört lélekreménytelen helyzetét sugározta nézôjének. Azegyszerû, kopott szürke és fekete vászonnadrágés póló csak a színre lépés pillanataibanfedte a táncosnô alakját, hogy azután a ruhadarabokrabságából kibukkanó meztelen testannál élesebben tárja elénk a szépség és a védtelenség,a vadság és a kiszolgáltatottság örökkéváltakozó hullámzását.Jelenet Ljubimov Anyeginjébôl (Taganka Színház)olykor kifejezetten zavaró, ahogy belevilloga félsötétbe –, mert önmagát evidensena produkció részének tekinti, villogtatásátúgyszintén. Jurij Ljubimov elôadásai tehátlecsurognak a színpadról, és befogják aszínház egészét. Ezúttal ráadásul a színpadonis van elemlámpa, ott is játszanak vele;továbbá Ljubimov tempóinstrukciójára azAnyegint játszó egyik színész „kireagál” –és mindez belefér.Mert ez az Anyegin leginkább egy Puskinjegyében szervezett happeningre emlékeztet;nemcsak azért, mert a szerzô óriás fejszobraiés képei kacsintanak le ránk, ésolyik szereplô „I love Puskin”, egy másikmeg „az én Puskinom” feliratú trikóbandomborít, hanem azért is, mert a cirkuszimiliô a spontaneitás hangulatát kelti.Kazettás a színpad; egymás fölött, kétszinten kis fülkék sorakoznak, függönyöktakarják ôket, de ezek már játszanak is: öltöztetnek,ritmusra lebbennek, mikor mit.A színpad bal oldalán kanyargós falépcsôvezet egy fülkéhez – ebben néha Tatjánaáll, de nem mindig, és akkor is csak azegyik. Merthogy több Tatjana van, szépenrámutatva: Tatjana bárki lehet, akár mi is.Anyeginbôl is több van, de köztük van egyelsô számú: Dmitrij Muljar. Ô az a semmirekellô,az a súlyos, mégis felelôtlen fráter,akinek puszta szeszélye Lenszkij halálátokozza.Az elôadás nem igazán alkalmas moráliskövetkeztetések levonására a címszereplôjellemérôl, de még arra sem, hogyakár Puskin ilyetén ítéletét véljük kihallania mûbôl. Igaz, egyik sem célja. Cirkuszikeretbe foglal egy nem túl bonyolult szerelmitörténetet, gesztus az egész, igazi teátrálisgesztus.Teli gyönyörûséges és bravúros részletekkel.Ilyen például, amikor Tatjana férjeegy széles szalagra ül, amelynek másik végébeAnyegin szép lassan beletekeredik –ez sincs jelentés nélkül. A kazettaszerû fülkékenkívül képkeretek is csoportosítják aszereplôket: Tatjana és Anyegin két különkeretbe való, de Tatjana és a férje egybe.A párbaj a két fiú szimpla felállása egymássalszemben, majd megindulása egymásfelé; virágokat lövöldöznek bele a padlóba– alig is vesszük észre, amikor egyszer csakegy kés is beleáll. Van medve is – ma márleginkább Csehov Három nôvére jut rólaeszünkbe. Remek a zene is, találékony ésrugalmas, akár a produkció egésze.Viszont kétségtelen: a legmélyebb dologezen az estén maga a színpad volt. AmelyenPuskin Anyeginje ürügyként szolgáltahhoz, hogy ez a jelentôs rendezô remekültrenírozott, megújulni képes, fiatalcsapatával remek kis színházat mutassonnekünk.Ugyanazon az estén táncolta LisbethGruwetz a belga Jan Fabre immár világsikerûkoreográfiáját: Quando l’uomo principalee una donna. Az alkotók azt vallják,hogy a táncos a „szépség harcosa”, ígyminden elôadás háború, csata, amelyneksorán a puszta testek csapnak össze, s a tétnem kevesebb, mint a világ meghódítása.Volt, amiben a két szólóest hasonlított –elsôsorban is a meztelenségben, bár ez mamár általános, mondhatni, mindenfajtaszínházi elôadás nemzeteken és kultúrkörökönátívelô univerzális trendje, legyenszó akár prózai, akár mozgásszínházi közegrôl.Vallomás Jan Fabre és LisbethGruwetz mûve is, de jóval változatosabb,gazdagabb, „történetmesélôsebb” formában.A hatalmas, szélességében és mélységébenteljesen kinyitott nagyszínpad felettwhiskysüvegek erdeje függ kuszán szôttdrótokról. A fekete falak között elegáns feketeférfiöltönyben lép fel a Nô. Férfitoposzokkalindít: látványosan rágyújt, peckesensétál, meghúz egy üveget, majd meszsziredobja kalapját, keresztbe vetett lábballeül. Sok irónia van ebben a kezdésben, sez a „hangnem” mindvégig megmarad akülönlegesen felpörgô elôadásban. A Nôegyenként szabadul meg ruhadarabjaitól– férfiattribútumaitól –, miközben eltáncoljaegy férfi-nô kapcsolat minden állomását.Végül ott áll elôttünk meztelenül,de erôsen-vidáman, a férfivilág felett aratottgyôzelem (?) mámorában; egyenként,sorra nyitja az üvegeket, amelyekbôl hollassan, hol gyorsabban csordogál a nedû apadlóra. Az olajos-csillogóvá szépülô tala-4 4 ■ 2004. AUGUSZTUSXXXVII. évfolyam 8. szám