2004. augusztus - Színház.net

VILÁGSZÍNHÁZ(nem csoda, merthogy eredetileg az) Ted Stoffer tánca-játéka és monológja éppen úgyszervesen beépül az elôadásba, mint a zenét szolgáltató (zongorán, ütô hangszerekenjátszó) Guy Van Nuetené. A Les Ballets C. de la B. szép, szomorú-vidám, természetesenprofi színvonalon koreografált-táncolt etûdjeibôl épülô est a fesztivál amúgy is gazdagkínálatából is kiemelkedett.Az idén a prózai elôadások jóval vegyesebb színvonalúak voltak. Az elôzô évekbenHudiék és a Krétakör szerepelt a fesztiválon, az utóbbi mindig zajos sikert aratva (mostFrenákék voltak itt egy régebbi elôadásukkal, s a táncszekció magas színvonalához méltóanszerepeltek; fellépésükkor, ahogy mondani szokás, „a csilláron is lógtak”). PeterWeiss Marat/Sade-jából (ebben a formában közölték a címet; nos, az elôadás is ennyireblikkfangos, ötletes volt) a bolgár Javor Gardev rendezett egy majdnem nézhetetlenülmodoros produkciót, gondolom, arra számítva, hogy a videotechnika és a nagyon lelassított,folyamatos horizontális színészmozgások majd csak indukálnak valami feszültséget;megvallom, valamikor a harmadik óra táján elvesztettem a fonalat, s azt hiszem,ezzel nem voltam egyedül.A revizor Alvis Hermanis rendezésébenGints Malderis felvételeVolt viszont egy nagyon hatásos lengyel elôadás, a Grzegorz Jarzyna rendezte 4.48Psychosis. Sarah Kane utolsó drámája egy depressziós nô végóráinak nyomasztó naplója,egy elôre bejelentett öngyilkosságig vezetô út költôi nyelven ritmizált krónikája. Visszaszámlálás,amelynek során a zsótérosan sivár, hatalmas színpad (mintha a Trafóbanlennénk) hol kórházat, hol lakószobát, hol utcasarkot jelzô dzsungelében sorra-rendreszámolódnak fel azok a kapcsolatok, amelyek még az élethez kötik ezt a hiperérzékeny,menthetetlenül magába zárkózott lányt (Magdalena Cielecka). Nyomasztó elôadás,amely – ha osztottak volna ilyeneket – biztosan elnyerte volna legalább a legjobb díszlet(Malgorzata Szesniak) és a legjobb nôi alakítás díját.A fesztivál talán legtöbbet vitatott (s szerintem a legjobb prózai) színházi elôadása alettek A revizora volt. Alvis Hermanis abszurd tragikomédiának olvassa Gogol drámáját,amely Kafkát jó száz évvel megelôzve mutatta meg, miként képes egy totalitárius rendszerdeformálni az emberek gondolkodását és tetteit. A hetvenes évek Szovjetuniójábanvagyunk, a Brezsnyev-éra legsötétebb éveiben. Egy üzemi étkezde a helyszín, késôbb pediga polgármester háza (pontosabban annak fürdôszobája-mellékhelyisége): elképesztôenkarikírozott alakok – Gogol városkájának fôtisztviselôi – gyûlnek itt össze aPolgármestertôl a fôorvoson át a tanfelügyelôig; csupa gátlástalan és ostoba bûnözô.Hátsófelük és válluk erôsen ki van tömve (ezzel a hatáseszközzel találkozhatunk a vígszínháziA revizorban [Valló Péter], valamint a komáromi Ház-tûz-nézôben is [még egyGogol… – Bodolay], és – isten ôrizz, hogy valakit is megbántsak, de – ezen a jelmez-elemennagyon világosan tanulmányozható a „si duo faciunt idem, non est idem” [„ha kettencsinálják ugyanazt, az nem ugyanaz”] örökbecsû latin mondás igaza). Hermanisszínpadán funkciója és jelentése van a testi elrajzoltságnak: mintegy a lelki deformáltságmeghosszabbítása, egyenes következménye. A szavak és a mozdulatok ebbôl a nem reálistestiségbôl fakadnak, így mi sem természetesebb,mint hogy például az étkezdeiedények, tányérok, evôeszközök és poharakzenéje szervezi egységbe e mohó-falánk-mindenevôbandát. Teátrálisan öszszetartoziktest és lélek: a stupiditás és afélelem, az agresszivitás és a mindenenmindenkinátgázolás minden szépítgetésés átmenet nélkül fonódik egymásba. Ebbena közegben még a „revizor” (Vilis Daudzins)tûnik a legnormálisabb embernek;nem tesz mást, mint be- és elfogadjaa legkülönbözôbb típusú felajánl(koz)ásokat.Jókedvû komédiázás, precíz színészimunka (kiemelendô a Polgármestert alakítóGundars Abolins és a feleségét játszóGuna Zarina kettôse, de mindenki különkülönés együttesként is nagyon jó). A francia–belgaközönség sokallta az elôadáshosszát: a majd négy óra, a dallamos, deegy idô után valóban nagyon fárasztó lettnyelv, illetve a feliratok folyamatos olvasásaegyszerûen túl sok volt. Mégis aztgondolom, aki át tudta adni magát a kitûnôelôadásnak, az közelebb került –nem is annyira Gogol világához, mint inkább– ahhoz a véresen tragikus abszurdhoz(a létezô szocializmushoz), amelyetEurópa szerencsétlenebbik részének voltalkalma átélni az elmúlt század másodikfelében.Nem írtam a fesztivál minden produkciójáról– például az olasz Antonio Latellarendezte Jean Genet-adaptációról (La Querelle– A veszekedés), amely durva, nyers,idônként nagyon obszcén és provokatívelôadás, ugyanakkor fantasztikusan költôi-ihletettjelenetek is vannak benne;vagy az egyiptomi Amal El Kenawy egyszemélyesperformanszáról, amely tiszteletreméltó ôszinteséggel és fájdalommalszól egy, az iszlám rabságában élô fiatalnô kiszolgáltatottságáról –, de talánennyibôl is látható, hogy rendkívül gazdagprogramot sikerült idén összeállítaniuk alille-ieknek. Az, hogy Lille az idén „Európakulturális fôvárosa”, nyilván jótékonyhatással volt a fesztivál költségvetésére,ám ennél jóval fontosabbnak tûnik, hogya szervezôk – a Rose des Vents színházszakemberei, élükön Muriel Bessière-rel –egyre bátrabban állítják össze a programot.Semmiféle megkötés nincs a válogatássorán: sem a mûfaj, sem az alkotóknemzetisége, sem a színház fajtája (vagyaz elôadás hossza…) nem kizáró ok; szívesenláttak stúdiószínházi elôadást éppúgy,mint cirkuszi és hagyományos nagyszínháziprodukciót, szerepelt a mûsorontáncszínház és performansz, monodrámaés zenés dalest egyaránt. Évrôl évre egyrejobb a Scènes Étrangères fesztivál. Irigykedemis rendesen… – miért gondolják,hogy képtelenség nálunk is nemzetköziszínházi fesztivált szervezni-rendezni?4 6 ■ 2004. AUGUSZTUSXXXVII. évfolyam 8. szám