Költészet és valóság Gyulán - Színház.net

KRITIKAI TÜKÖRSzínházi berkekben Filó Vera nevének gyanúsfelhangja van. Úgy is mondhatnánk,hogy a posztmodern lilaság szinonimájakéntvonult be a magyar színházi köztudatba, pediga dramaturgok többsége a szerzôt már hatnyolcéve, elsô zsengéinek megszületésétôlkezdve kitartóan próbálja elfogadtatni a rendezôkkelés igazgatókkal. Igyekezetük mind ezidáig nem járt sikerrel, míg ugyanis a lelkespártolók a mûvek írói-dramaturgiai megoldásainakforradalmi újdonságát hangsúlyozták,a gyakorló színháziak a darabok elôadhatatlanságátbizonygatták. Most mintha közelednéneka frontvonalak: Filó Vera legutóbbi, SzobalánynakLondonban címû opusát tavaly aNyílt Fórum felolvasószínháza – a találóbbEgy szobalány Londonban címen – tûztemûsorára, az idén pedig Zsámbékon JámborJózsef vállalkozott e szöveg megrendezésére.■Nánay IstvánVideo-net úticomedyFILÓ VERA: SZOBALÁNYNAK LONDONBAN ■Mi az oka annak, hogy a szerzôt és mûveitilyen polárisan eltérô módon ítélikmeg, avagy változott-e – s ha igen, miben– az utolsó darab az elôzôekhez képest?A drámaíró Filó Vera gondolkodásmódjáraés kommunikációjára jól érzékelhetôen háromdolog hat: a kortárs próza írástechnikája,a televízió és a videó, illetve a számítógépés a reklám nyelve. Számára a szó ésa kép egyenrangú, sôt, talán a képi közlésmódbanotthonosabban mozog, mint aszövegesben. Ezt igazolja, hogy egyik természetesés leginkább kultivált közege aképregény, amelyet maga ír, rajzol. Az ô generációjaa valóság és a virtuális valóságközött jóval kevésbé tesz különbséget,mint azok, akik egyértelmûen a szó bûvöletébennôttek fel. Részben ez is magyarázza,hogy Filó Vera s kortársai a nyitott és interaktívformákat magától értetôdônektartják, nem úgy, mint azok, akik a zártmûalkotás ideálját szokták meg.Mindez szorosan összefügg azzal, hogymiként lehet érzékeltetni a drámában sfôleg a színpadon az idô- és térbeli bizonytalanságot.Ezzel a kérdéssel a modern(és/vagy a posztmodern) próza már többékevésbémegbirkózott. Annak ugyanis kialakulttechnikái vannak, hogy a prózaíróhogyan ábrázolja, netán csupán sejteti, havalamilyen esemény egy másikhoz képesttérben vagy idôben elôbb, illetve utóbb történik,esetleg képzeletben, álomban, drogosbefolyásoltság alatt játszódik, netáncsak fantázia.Ez a technika természetesen a drámábanis alkalmazható, csak éppen a színre állítássorán áthidalhatatlan nehézségeketokoz(hat). A színház ugyanis a helyzeteket– függetlenül attól, hogy azok valóságosakvagy virtuálisak – reálissá teszi. Természetesenszámos szcenikai és más rendezôieszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy a különbözôsíkokat éreztetni lehessen, ugyanakkorazonban a színész a képzeletbeli drámaialakot is ugyanolyan hús-vér személyiséggéteszi, mint a reálisan megírtat. A szóban forgó problémakörnek ez az egyik, de aszínháziak elutasítása szempontjából döntô aspektusa.Filó Vera viszont nem törôdik azzal, hogy darabjait hogyan lehet színpadra állítani, ezlegyen a színházak, a rendezôk gondja, ô konokul a saját szemlélete és meggyôzôdése szerintír. Darabjaiban gyakran ô maga a fôszereplô, de pontosabb, ha azt mondjuk: valamilyenalteregója, akinek alaptevékenysége az írás, a rajzolás, az alkotás, tehát a mûvek középpontjábaeleve kétszintes folyamat kerül: látjuk az alkotót, amint dolgozik, s egyben amunka végeredményét, a jelenetet, a születô darabot, a képzelt és megelevenedô darabbelialakokat. Ezek tökéletesen összekeverednek, s nem vagy alig lehet kibogozni, ki kicsoda,A Török kútnál (az elôtérben: Szoták Andrea)2 6 ■ 2003. OKTÓBERXXXVI. évfolyam 10. szám