nygondolat_201707-08

Molnár Ágnes
(Gyulaháza)
Bagoly
Béni és
az új erdész (13. rész)
Másnap az uraság tajtékzott a dühtől,
amikor megtudta a hírt.
- Megkettőzni az őrséget! Megkettőzni
az őrséget! - kiabálta.
Megkettőzték az őrséget, de a rókával
nem bántak el. Minden éjjel vitt el
szárnyasokat addig, míg a szárnyasok
el nem fogytak.
Az uraság elhatározta, hogy ha törik,
ha szakad, megfogja a rókát és
megöli.
Ravaszdinak viszont több esze volt,
mint az uraságnak. Ravaszdi ugyanis
addig mesterkedett, míg az uraság kíséretét
el nem zavarta, és mikor már
senki sem volt az uraság mellett, elé
állt. Végre hogy látlak, te gazember! –
mondta a róka.
Az uraság rémülten nézett a rókára.
Megölted a családomat és a barátaimat,
s ezért most megfizetsz! - Azzal
rávetette magát az uraságra, és jól helyben
hagyta. Az uraság védekezett, de a
róka erősebb volt.
Az uraság vérző fejjel menekült el a
helyszínről. A róka egy darabig üldözte
még, de aztán megállt.
Megkeresem a kísérőket, - gondolta.
Elindult hát, hogy megtalálja a kíséretet,
de azok nem voltak sehol.
Kiderült, hogy a kíséret fejvesztve
elmenekült. Az uraság ezt követően
egy darabig még harcolt a rókával, de
a róka legyőzte őt.
Egy ideig az uraság még a házban
lakott, de aztán elment, senki sem tudta
hova. A házát borostyán nőtte be, és
a legenda fennmaradt a bátor rókáról,
aki legyőzte a dölyfös uraságot.
Hallgattam a gyönyörű mesét, és
majdnem elsírtam magam. Néztem a
többieket és láttam, hogy Kubik Kira
sírt. Figyeltem őket, és – bár mindenki
próbálta visszafogni magát, hogy ne
sírjon, - senkinek sem sikerült. Zokogott
az egész osztály. Ránéztem a tanár
nénire, és még ő is sírt. Ekkor már én
sem bírtam tovább.
Addig sírtunk, míg ki nem csengettek.
A tanár néni azt mondta, hogy a
következő órára meg kell tanulni kívülről
a mesét. Hogy tanuljuk meg a
mesét, amikor még hallgatni is szívfájdító?
- kérdezte Róka Rita, kétségbeesetten.
Ritának igaza van, gondoltam, és
elkezdtem röpködni. Ahogy röpködtem,
az jutott eszembe, amit apukám
mondott nékem: Ne feledd Bénikém,
hogy mindannyian egyformák vagyunk.
Különbözőek, s mégis egyformák.
Néztem a gyerekeket, és tudtam,
hogy apukámnak igaza van. Újra becsengettek,
újabb óra kezdődött. Ez az
óra számtan volt. A számok világában
mindig szerettem bolyongani, és ezért
vártam az órát. Tanár bácsi bejött az
osztályba, és így szólt: gyerekek, most
felmérőt fogunk írni.
Aztán kiosztotta a feladatlapot, s azt
mondta, hogy fogjatok hozzá.
A feladatok könnyűek voltak, és én
ennek örültem. Sikerülni fog a felmérő!
Sikerülni fog a felmérő! – gondoltam.
Óra végére mindenki megírta.
Újra kicsengettek, és mindenki
megkönnyebbült.
A szünetben megmozgattuk magunkat.
Mikor becsengettek és bementünk
az osztályba, megszólalt a
tűzriadó jelzése. Mindenki kivonult az
osztályból.
Az elsősök rettegve kérdezgették:
hol a tűz, hol a tűz!?
Nincs tűz, ez csak gyakorlat volt, -
mondta az igazgató bácsi.
Vége volt a gyakorlatnak, kezdődött
az utolsó óra.
Ez ének óra volt, amitől kicsit tartottam.
Pacsirta Palkó és Pacsirta Peti
viszont örömmel várta az énekórát.
Tanár néni bejött az osztályba, és egy
olyan balladát énekelt el nekünk, ami
az erdőről, és az erdő állatairól szólt.
Magunkénak éreztük a balladát, mert
rólunk szólt.
Ahogy tanár néni énekelt, hallottuk,
hogy valaki sir. Néztem erre, néztem
arra, de nem láttam senkit.
Felnéztem az égre, és láttam Pacsirta
Panka anyukáját. Tele lett a szívem
fájdalommal, és én is sírni kezdtem.
Elfordultam, hogy senki se lássa, hogy
sírok. Nehezen tudtam abbahagyni.
Ahogy megfordultam, láttam, hogy
mindenki sir.
Tanár néni, ahogy énekelte a balladát,
a szemeiből folytak a könnyek.
Nem mertem ránézni, mert attól
féltem, hogy újra sírni fogok.
Mire elénekelte a balladát, vége is
lett az órának.
- folytatjuk
Mindenki
világítson a
maga helyén
(7.rész)
Sári
Katalinnal
beszélget
F. Nagy József
„Minden tudás
akkor bír való
beccsel, ha cselekvésre
képessé tesz.”
„Cselekedni Sári Katalin
kell, hogy több legyen az okos, a munkát
és a tanulást szerető, szülőt tisztelő,
kulturáltan szórakozó, a hazáért, társadalomért
felelősséget érző fiatal” – vallotta
mindig F. Nagy József mint ember
és mint pedagógus. A Kiskunhalason
megjelenő Műhely Napló című lapban
1990-ben megjelent írásában arról ír,
hogyan valósította meg ezt az eszmét
a gyakorlatban. Írását a Földművelési
Minisztérium Szakoktatási Főosztálya
elismerésben részesítette. Ebből válogattam
részleteket , hogy bemutassam
őt, a PEDAGÓGUST.
„A tanárképzőn döbbentem rá,
hogy a tanár nem elhívott, hanem
elhivatott napszámosa a nemzetnek.
Megvilágosodott előttem a roppant
feladat: embert nevelni, olyat, aki tud,
aki akar. Ehhez kellek én, nekem is
kell tüzet vivőnek lenni, lámpásnak a
derengésben, gátnak a romlás, a lejtőre
csúszás útján.”
„Pedagógus pályafutásomat a Kisvárdai
Mezőgazdasági Technikumban
kezdtem 1952-ben. Az iskolának
csak a negyedik osztálya működött,
az is felszámolás előtt állott. A szakoktatási
főhatóság úgy döntött:
kipróbál, s ha nem felelek meg mehetek.
Az 1956-ban visszakapott káderlapok
erről a szándékról később
felvilágosítottak. Ugyanis én voltam a
népi származású narodnyik, a vulgáris
marxista, a hivatalos tekintélyeket
megkérdőjelező, az új szovjet agrobiológia
irányelveit el nem fogadó.
Nyíltan ellenem azért nem léptek fel,
mert én voltam egyedül a tanárképző
mezítlábas parasztja.
„Minden tudás akkor bír való becscsel,
ha cselekvésre képessé tesz.” – írta
Pethe Ferenc híres mezőgazdász.
26 | 2017. július-augusztus