You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Lévai Tibor (Zalaegerszeg) versei<br />
Betánia<br />
Jézust Betániában<br />
házába fogadta Márta, különös<br />
jelentőséget<br />
nem tanúsított iránta.<br />
Mária lábainál ülve<br />
hallgatta beszédét, fontosnak tartotta<br />
szavát, és jelenlétét.<br />
Egyre több a Márták száma, akiket<br />
nem érdekel, hogy az Úr a világban van,<br />
s vajon miért jött el?<br />
Hallani Róla nem akarnak,<br />
nem veszik igénybe,<br />
kerülik, félnek<br />
behívni Őt életükbe.<br />
Tanácsát nem kérik, mellőzik, nincs Rá<br />
szükség, pedig a Gondviselőtől naponta kell<br />
a segítség. Életünk nem független,<br />
az Úr kezében vagyunk, Nélküle jót tenni<br />
soha, sehol nem tudunk.<br />
Az első hely Őt illeti,<br />
szeresd teljes szíveddel,<br />
Őt követni kell,<br />
szolgáld boldog örömmel! Helyét nem<br />
foglalhatja el földi, - olyan nincs,<br />
szívedben ne legyen más csak Ő,<br />
az égi kincs.<br />
Márta hibázott,<br />
Jézustól el akarta vonni Máriát.<br />
Nincs pedig fontosabb<br />
mint hallgatni az Úr szavát.<br />
Máriával válasszuk a szükséges<br />
jobbik részt,<br />
jó döntést hozol, ha a bűnt<br />
elhagyod és megtérsz.<br />
Az Úr csatornái...<br />
Tömegtájékoztatás csatornái lehangolóak,<br />
sok esetben gátlástalanul rombolnak.<br />
Műsorok színvonala megszégyenítő,<br />
szemet, fület, lelket, jó erkölcsöt sértő.<br />
Megnyomorított, haldokló nemzet engedi,<br />
mert züllött társadalma nem áll ellen neki.<br />
Jó érzésű ember nem nézheti tétlen,<br />
a rosszat jóval kell legyőzni minden esetben.<br />
Tiltakozik, megszólal a lélek, tovább ne,<br />
ez a sötétség hatalma, az ördög e világ istene.<br />
Mi az Úr két lábon járó csatornái vagyunk,<br />
beszédünkért, tetteinkért felelősséggel tartozunk.<br />
Kötelességünk ismerni, és ismertetni az Evangéliumot,<br />
ez a legbölcsebb és legalapvetőbb dolog.<br />
Krisztusból táplálkozunk, Aki az Ige,<br />
azt visszük, adjuk tovább, ami van a szívbe.<br />
Mi az Úr csatornái igazságot szólunk,<br />
Istenhez a Megváltó, és a megváltás által jutunk.<br />
Kutasi Horváth Katalin<br />
Kőlelkesülés<br />
Réges-régi kövek… Formás kis saroképület<br />
alkotóelemei. Szép, íves ablakokon át<br />
levegőznek a mögöttük sóhajtozó termek.<br />
Mennyi emlék császkál ennek az ódonná avult építménynek a<br />
folyosóin! S mennyi szellem kísért falai közt nyughatatlanul,<br />
mert köztük ragadt, vagy vissza-visszatér erőtlenül, s bár tudja,<br />
hogy semmi keresnivalója nem lehet itt, mégis egyre és újra bolyong,<br />
majd szétfoszlik, újra megtestesül és próbálkozik, keres,<br />
nem fogadja el a puszta, rideg tényeket…<br />
Azt hittem, az érzéketlen kavicsok tudomásul vették a történteket.<br />
Azt hittem, hogy lezárták a múltat, hisz nem köthetik<br />
őket az érzelmek, egyszerűen csak a jelen közömbös kiszolgálói,<br />
így aztán némán és lelketlenül állnak a falak, hisz jól egymásra<br />
halmozták szilárdköveit, és gondolkodás nélkül szolgálják új<br />
birtokosait. S azt gondoltam, hogy ennyi év után én is belenyugodtam<br />
a történtekbe, enyhült az elnyomott fájdalom, hisz az<br />
idő begyógyítja a sebeket, s annak idején minden követ megmozgattunk,<br />
hogy ezek között a kövek között maradhassunk, s<br />
egyáltalán: hogy megmaradhassunk…<br />
Sok kéznek még a kő is enged…* De nem mindig. Kőből<br />
volt a hatalmasok szíve. Sok kéz ragadott tollat az ügy érdekében,<br />
sok kéz kopogtatott az illetékesek ajtajain, sok kéz szorult<br />
ökölbe – hasztalanul. Nem engedtek ezeknek a hol könyörgésre<br />
kulcsolódó, hol hevesen gesztikuláló kezeknek a kőszívek.<br />
Ellenben sok kéz kopogtatott türelmetlenül a tollával, sok kéz<br />
pötyögött unottan a laptopokon, sok kéz tartott meg bóbiskolásra<br />
hajló fejeket, miközben a napirendi pontokat tárgyalták.<br />
Ezek a kezek automatikusan nyúltak a szavazógombokhoz, gondolkodás<br />
nélkül nyomták meg, minden érzelmet, józan észt kizárva,<br />
csupán a diktált pillanatnyi gazdaságosság nevében. Egy<br />
mozdulattal semmisítettek meg hagyományokat, eredményeket,<br />
létjogosultságot. Másra kellett ez az épület.<br />
Nemrég kicsit közelebb keveredtem ezekhez a régi kövekhez,<br />
íves ablakokhoz, s a mögöttük hagyott emlékeimhez. Kikerülni<br />
sem tudtam volna, arra vezetett az utam. Mintha hallottam volna<br />
a recsegő – a csengő – hangját, majd mintha hallottam volna<br />
egyik-másik kollégám lelkes magyarázatát. Váratlanul, mélyről<br />
tört fel belőlem valami. Nem, nem egyszerűen csak egy sóhaj,<br />
több volt ez annál, s közben kibuggyant… Melegség lepte el arcom,<br />
nem tudtam, nem is akartam elrejteni, elkenni. Azt hittem,<br />
lezártam magamban életemnek ide kötődő szakaszát. Azt<br />
hittem, átléptem rajta. De üzentek a kövek, a mögöttük megbúvó<br />
szellemek.<br />
Mert ezek a kövek bizony érzéssel bírnak. Engedtek az egykori<br />
kezek érintésének, átvették a szívek rezgéseit. Nem tudtak<br />
hűvösen ellenállni. Átlelkesültek. Kizártak mögülük, de ők bármikor<br />
visszafogadnak. Megelevenednek, üzennek, békítenek, és<br />
sokszor magam is ezeken az ódon folyosókon kóborlok, érzem<br />
a kövek lüktetését.<br />
*Gárdonyi Géza<br />
50 | 2017. július-augusztus
Change language