Élet & Stílus 2020. Téli szám

Szeptember 18-án volt fél évszázada, hogy meghalt Jimi Hendrix, a kivételes
tehetségű, a valaha létezett egyik legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros.
Csak élettöredék, alig 27 esztendő jutott neki, de hatása, zenei öröksége
bizonyosan századokon át élni fog tovább. Addig legalábbis egészen biztosan,
amíg a rock fennmarad. Vagyis hát – a műfaj megszállottjai szerint – örökké...
Az amerikai gitárosként, énekesként,
zeneszerzőként hatalmas
sztárrá cseperedő Johnny Allen Hendrix
– merthogy ekként anyakönyvezték –
1942. november 27-én jött a világra
a Washington állambeli Seattle-ben.
Apja később James Marshallra módosította
a nevet, amelynek maga választotta
„végleges változatát”, az eredetiséget
sugalló „két i-s, egy em-mes” Jimit a
hatvanas évek közepétől ismerték meg
előbb szűkebb körben, majd szerte földön.
A feketéket, fehéreket és cseroki
indiánokat egyaránt a felmenői között
tudó Jimi szegény és zűrös családba
született, kilencéves volt, amikor az
alkohollal egyformán szoros kapcsolatot
ápoló szülők elváltak, s tizenhat,
amikor anyja meghalt.
Az élet árnyoldalán a fényt egyedül
a gitár jelentette számára. Először
csak a takarításhoz használt seprűn
„játszott”, majd egyhúros ukulelén
gyakorolt, mígnem előbb 1958-ban
egy ötdolláros, használt akusztikus
gitár boldog tulajdonosa lett, amellyel
csatlakozott első zenekarához, a The
Velvetoneshoz, majd a következő nyáron
hozzájutott első elektromos gitárjához,
egy Supro Ozarkhoz, amelyet
a The Rocking Kings tagjaként használt.
Tudása folyamatosan gyarapodott,
méghozzá úgy, hogy autodidakta
módon, rengeteg gyakorlással maga
tanulta meg, hogyan kell a húrokkal
bánni, s teremtett iskolát a gitárhasználatban,
a hangzásban, s korántsem
utolsó sorban az előadásmódot illetően
is.
Balkezes létére – egészen különleges
megoldást alkalmazva – eleve fordított
húrozású jobbkezes gitárokon játszott.
Az önkifejezés új formanyelvét
használva sajátos gimnasztikai gyakorlatként
olykor a pódiumon hanyatt
fekve zenélt, időnként nemcsak az ujjaival,
hanem foggal is tépve a húrokat,
vagy éppen a háta mögé tett, olykor
a tarkóra helyezett gitáron „vakon”
játszva adta elő szerzeményeit. Nem
idegenkedett – sőt! – az improvizációktól
sem, s amikor szólózott, a nyugodt
gitárhangok helyett a húrok „siratását”
részesítette előnyben: az utóbb
pszichedelikus rocknak elnevezett
műfajban előadását a magas, visító-sivalkodó
hangok jellemezték, technikailag
pedig – az elektromos gitár megszólaltatásának
első igazi forradalmáraként –
a torzítást, a vibrálást, az erősen recsegő
hangokat részesítette előnyben.
A zenei belbecs mellett a külcsínre
is ügyelt: miközben bluesos és dzseszszes,
vagy éppen funkos elemeket is
használva a rock válfajoknak gyakorlatilag
mindegyikét beépítette stílusgyűjteményébe,
technikailag pedig
sztereo hangzással, hangváltoztató
effektusokkal vagy az úgynevezett
fázis-eltolódásos megoldással is élt,
aközben a színpadi látványkellékek
közé szintúgy belopott akkortájt
még egyáltalán nem ismert, vagy alig
használt megoldásokat. Jelesül – a
démoni jelzőt is kiérdemelve ezzel –