KARIN SLAUGHTER

– Légyszi – suttogta a doktornő. – Nincs szükségünk hivatalos papírra ahhoz, hogy
tudjuk, mi van köztünk.
– Valahogy mindig kimegy a fejedből, hogy nekem viszont szükségem van rá –
mondta Jeffrey, és nagy lendülettel kilökte az ajtót.
A doktornő követte a férfit az őrszobába, de büszkesége itt már megálljt parancsolt
neki. A helyiség időközben megelevenedett: detektívek és járőrök készülődtek munkanapjuk
elején. Lassan az íróasztalhoz ültek, hogy jelentést írjanak, vagy elintézzenek pár
telefont. Brad a kávéfőzőnél ácsorgott a csapat gyerekkel, a fiatalember feltehetőleg épp
azt árulta el a srácoknak, milyen márkájú szűrőpapírt használnak, vagy hány kanál őrleményt
tesznek a gépbe egy kanna kávé elkészítésekor.
Az előtérben két fiatal várakozott, egyikük a hátsó falnak dőlt, a másik Marla előtt
állt. Sara úgy döntött, biztos az utóbbi jött Jeffrey-hez. A Smith nevezetű látogató nagyjából
Braddel lehetett egykorú, fekete tűzött dzsekit viselt, a késő augusztusi hőség ellenére
állig felhúzott cipzárral. Fejét borotválta, és, amennyire a nehéz kabát alatt meg lehetett
ítélni, kigyúrt, izmos volt a felsőteste. Élénk pillantással, nyughatatlanul fürkészte
a helyiséget, senkin sem pihent meg a tekintete hosszan. Időnként a bejárat felé is hátranézett,
hogy lássa, mi történik az utcán. Tagadhatatlanul volt valami katonás a megjelenésében,
fellépése összességében nyugtalanította Sarát.
A doktornő is körülnézett a helyiségben, felmérte, mi esik Smith látómezejébe.
Jeffrey leragadt az egyik íróasztalnál, hogy segítsen az egyik járőrnek. Hátracsúsztatta a
pisztolytáskát, fél fenékkel az íróasztal csücskére ereszkedett, és begépelt pár szót a
számítógépbe. Brad még mindig a kávégép mellett magyarázott, kezét az övéről fityegő
gumiboton nyugtatta. Sara rajta kívül még öt zsarut számolt össze, mindannyian jelentések
fölé görnyedtek, vagy a számítógépbe táplálták be a friss adatokat. Sarába szempillantás
alatt, villámcsapásként hasított bele: veszélyt érez. Mindent fényképszerűen rögzített
az emlékezete: a kép túl éles lett. Túl erősen összpontosított.
A bejárati ajtó hussanással nyílt ki, Matt Hogan sétált be.
– Na, itt vagy! Már vártunk!
A fiatal fickó keze eltűnt a dzsekiben.
– Jeffrey! – sikoltott fel Sara.
Mindenki a doktornőre nézett, ő viszont Smitht figyelte. A férfi egyetlen lelassuló
pillanat alatt előrántotta és Matt képébe tolta a lefűrészelt csövű fegyvert, és meghúzta
mindkét ravaszt.
Vér és agy fröccsent a bejárati ajtóra, mintha magas nyomású slaggal küldték volna
rá. Matt hátratántorodva vágódott az üvegajtónak, amely középen függőlegesen megrepedt,
de nem tört szét. A rendőr arcát teljesen eltüntette a lövés. A gyerekek visítottak,
Brad rájuk vetette magát, hogy testével fedje el őket, és tűzharc kezdődött. Az egyik
járőr mellkasában óriási lyukkal esett össze Sara előtt. Fegyvere a földre hullott, s ahogy
leérkezett, elsült, aztán odébb csúszott a padlón. A doktornőre üvegcserép záporozott,
családi fotók és csecsebecsék törtek ripityára és zúdultak le az íróasztalokról. A monitorok
durrogtak, megperzselt műanyag orrfacsaró szaga terjengett. Kavarogva szálltak
szerteszét a szobában az iratok, és olyan hangzavart csapott a fegyverropogás, hogy Sara
úgy érezte, bevérzik a dobhártyája.
– Ki innen! – üvöltötte Jeffrey, s ekkor Sara éles szúrást érzett az arcán, egy szilánk
szakította fel a bőrét. A padlón kuporgott, nem is emlékezett, hogy került oda. Beugrott
egy iratszekrény mögé, valami úgy marta a torkát, mintha savat nyelt volna.
– Nyomás! – Jeffrey egy íróasztal mögött térdelt, fegyveréből újra és újra fehér torkolattűz
csapott ki. Folyamatosan lőtt, hogy Sarát fedezze. Az épület elülső oldalát óriási
robbanás rázta meg, amelyet gyors egymásutánban egy másik is követett.
12