KARIN SLAUGHTER

– Csajóca – fordította komolyra a szót Hank. – Tudom, hogy ma van a nagy nap,
meg minden…
– Nem nagy szám – mondta a lány. – Tényleg nem ügy.
– Nekem ne játszd a kemény csávót – kapta fel a vizet a nagybátyja. Néha annyira
egyforma volt a temperamentumuk, hogy Lena egészen elképedt Hank szavain. – Na
mindegy – folytatta Hank –, csak akartam, hogy tudd: ha bármiben segíthetek…
– Megvagyok – vágott közbe a lány, nem volt türelme ehhez a beszélgetéshez.
– Hadd fejezzek már be legalább egy mondatot csattant fel Hank. – Szólni akartam,
hogy bármiben a segítségedre lehetek, itt vagyok. Nemcsak pénz vagy ilyesmi, hanem
egyébként is. Tudd, hogyha bármi kell, megoldom.
– Megvagyok – ismételte Lena. Majd ha fagy, akkor kér segítséget a nagybátyjától,
gondolta magában.
A telefon megint becsipogott, de a lány nem foglalkozott vele. A konyhába ment, aztán
ki is fordult volna ugyanazzal a lendülettel, ha Nan nem kapja el a karját.
– Boldog szülinapot! – tapsikolt a nő boldogan. Kihalászott a kötényéből egy doboz
gyufát, és meggyújtotta a fehér cukormázzal borított sárga muffin tetején álló egyetlen
gyertyát. A pulton volt még egy ugyanolyan muffin, azon nem gyújtotta meg a gyertyát.
– Boldog szülinapot… – kezdett bele a dalba Nan.
– Le kell tennem – mondta Lena a telefonba Hanknek, és lenyomta a gombot. A telefon
szinte egyből csörgött, úgyhogy a lány felvette, és egyből újra letette. Közben Nan
lassan a dal végére ért. – Kösz – fújta el a gyertyát Lena, nagyon remélve, hogy Nan
nem várja, hogy ő most egy falatot is lenyomjon a torkán. Úgy érezte, mintha szikla
lenne a hasában.
– Kívántál valamit?
– Aha – bólintott Lena. Legjobb meg sem mondani, mit, gondolta.
– Tudom, hogy ideges vagy, és biztos nem tudsz enni – állt neki Nan, hogy lehámozza
a süti aljáról a papírt. Elmosolyodott, és beleharapott. Nan néha olyan fene intuitív,
hogy Lena már kényelmetlenül érzi magát tőle; mintha hosszú évek óta házasok lennének.
– Segíthetek valamit? – kérdezte a nő.
– Nem, kösz – felelte Lena, és öntött magának egy csésze kávét. A kávéfőző volt az
egyike annak az alig néhány tárgynak, ami Lenáé volt a ház közösen használt részében.
A lány az idő legnagyobb részét a szobájában töltötte, olvasott, vagy nézte a kis feketefehér
tévét, amit ingyen kapott a banktól, amikor új folyószámlát nyitott.
Lena puszta szükségből költözött be Nanhez, és a nő ugyan mindent megtett, hogy
Lena otthon érezze magát, Lena mégis úgy volt vele, hogy nem tartozik ide. Nan tökéletes
lakótárs, feltéve, ha valaki képes rá, hogy tolerálja ezt a fajta tökéletességet, de Lena
már ott tartott, hogy saját házat szeretett volna, amiben minden az övé. Úgy akart reggelente
tükörbe nézni, hogy ne kelljen számot vetnie azzal, mi történt két évvel ezelőtt.
Szakítani akart Ethannel. Nem akart sziklát a gyomra helyén. Az akarta, hogy életében
először végre normális ciklusa legyen.
A telefon újra csörgött, s Lena gyors egymásutánban kétszer megnyomta a gombot,
felvéve és rögtön le is téve a készüléket.
Nan megint beleharapott a sütibe, és a cukormáz fölül figyelte Lenát. Megfontoltan
rágott, aztán nyelt.
– Kár, hogy ma kifestetted magad. Olyan szép bőröd van.
A telefon megint megszólalt. Lena kétszer lenyomta a gombot.
– Kösz – mondta.
20