KARIN SLAUGHTER

De. 8:55
ELSŐ FEJEZET
– Nézzenek oda, kit látnak szemeim! – óbégatott Marla Simms, ahogy Sarára pillantott
ezüstkeretes bifokális szemüvege fölött. A rendőrőrs titkárnője magazint fogott ízületi
gyulladásos kezében, de félretette, jelezve, hogy bőven van ideje tereferére.
Sara vidámságot erőltetett magára, pedig direkt akkorra időzítette a látogatást, amikor
Marla elvileg kávészünetet tart.
– Szervusz, Marla! Hogy vagy?
Az öregasszony egy pillanatot kivárt, nyugalmi állapotban is lefelé görbülő ajkát
helytelenítőn ráncolta. Sarának erőt kellett vennie magán, hogy ne ficánkoljon türelmetlenségében.
Marla azóta tanított a baptista templom vasárnapi iskolájában, amióta az intézmény
megnyitotta kapuit, és még mindig képes volt istenfélelmet plántálni bárkibe a
városban, aki 1952 után született.
Átható tekintettel tanulmányozta Sarát.
– Egy ideje már nem láttalak errefelé.
– Hm – felelte Sara, és Marla válla fölött igyekezett bekandikálni Jeffrey irodájába.
A rendőrfőnök ajtaja nyitva volt, de a férfi nem látszott az íróasztal mögött. Az őrszoba
üres volt, ami azt jelentette, hogy Jeffrey feltehetőleg hátrament. Sara tudta, hogy csak
be kellene sétálnia a pult mögé, hogy maga kerítse elő a férfit – megtette már több százszor
–, de túlélőösztöne azt súgta, ne keljen át a hídon, amíg nem fizette meg a hídpénzt.
Marla összefont karral dőlt hátra a székén.
– Szép napunk van – mondta keresetlen tónusban.
Sara az ajtón keresztül kisandított a Main Streetre, ahol szinte hullámzott a hőségtől
az aszfalt. Olyan párás volt a levegő ma délelőtt, hogy kinyitott minden egyes pórust az
ember testén.
– Az bizony.
– És olyan csini vagy ma! – folytatta Marla Sara vászonruhájára bökve, amelynél a
nő azután állapodott meg, hogy minden egyes ruhadarabot szemügyre vett, amit a szekrényben
talált. – Miért csípted így ki magad?
– Semmi különös – füllentett Sara. Önkéntelenül babrálni kezdte a retiküljét, és
egyik lábáról a másikra állt, mintha négyéves lenne, nem pedig kis híján negyven.
Az idős hölgy szeme diadalmasan felcsillant. Még egy darabig nyújtotta a csendet,
mielőtt megkérdezte:
– Hogy van édesanyád és a többiek?
– Jól. – Sara igyekezett úgy tenni, mintha nem kitérő választ adna. Nem volt annyira
naiv, hogy azt higgye: a magánélete nem tartozik senkire – egy ilyen kis helyen, mint
Grant megye, elég, ha eltüsszenti magát, máris csörög a telefon, és beleszól valamelyik
figyelmes szomszéd, hogy „egészségedre” –, de akármi legyen, ha még meg is könnyíti
a hírekre éhes pletykafészkek dolgát.
– És a húgod?
4