Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

12 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
Apám elment az iskoláig, ott valaki megmondta neki, hogy a szomszédban, G. Paliék előtt
láttak engem ácsorogni. Paliéktól aztán megtudta, hogy nemrég hazaindultam. Erre ő is
hazajött. Csodálkozott, hogyan kerülhettük el egymást. Mondta, hogy ő akkor tért le a mi
utcánkból az Egyetem utcába, mikor egy farkaskutya is arra járt. Kiderült, hogy éppen
elkerültük egymást! Ha egyenesen jövök, ahogy szoktam, akkor apám megvédett volna a
kutyától!
De így rohant engem keresni, én meg kerülő úton jöttem haza. Apám erre elővette a
nagyon ritkán használt nádpálcát a szekrény tetejéről, és felszólított, hogy feküdjek a székre.
Öt csapást mért az ülepemre, amiktől napokig csak félfenékkel tudtam ülni. Azt mondta: „Ezt
azért kapod, mert letértél a megszokott útról. Tanuld meg, fiam, hogy mindig a szokott,
rendes úton járj”. Hát megtanultam. És később ez adott értelmet a latin mondásnak: „Via trita
est tutissima”. 2 Most is hálás vagyok ezért a leckéért is apámnak.
A következő lépés a gimnázium volt. A szüleim román gimnáziumba adtak, mondván
Romániában élünk, meg kell tanulnom jól románul, és azt otthon nem lehet. Abban az időben
kezdődött meg Romániában is a fasizálódás. Megszervezték a kötelező ifjúsági mozgalmat,
mely igyekezett a cserkészetet leutánozni, de erős román soviniszta, nacionalista alapon. A
gyerekek, óvodától a gimnáziumi érettségiig mind străjer-ek voltak, „az ország őrei” tarka
egyenruhába bújtatva. Minden hétfőn reggel, az iskola udvarának közepén álló égbe nyúló
árbocra, énekszó és az ortodox pap imádsága közepette, ünnepélyesen felhúzták a román
nemzeti zászlót. Mindenki felemelt jobb kézzel tisztelgett. A felnőttek számára is bevezettek
egy mozgalmat. Minden magasabb rangú állami alkalmazott és köztisztviselő tagja kellett
legyen a „Nemzeti Újjászületési Front”-nak. Ünnepnapokon világoskék színű egyenruhában,
a derekukon feszülő piros-sárga-kék szalaggal, címeres rézcsattal, a hozzávaló tányérsapkával
tették színessé a várost.
A román gimnáziumban összesen egyetlen tanévet gyúrtam le. Ötvenketten voltunk az
első osztályban. Ebből mintegy 10-15 volt a kolozsvári román fiú, a többi mind falusi gyerek.
Az egyik ilyen falusi srác belém kötött. Kettős oka volt rá, hiszen magyar és zsidó voltam egy
személyben. Nem tudtam, mit is csináljak. Nem elég, hogy az utolsó padba ültettek egy
másik hozzám hasonló magyar-zsidó fiúval, ez a bivalyerős oláh parasztgyerek, C. Viorel,
nem szállt le rólam. Állandóan kötekedett, zsidózott. A végén már nem tudtam okosabbat
tenni, mint azt, hogy szembeszálljak vele. Mikor egy nagyszünetben megint elkezdett
kötekedni, minden erőmből orrba vágtam. Azonnal megindult az orra vére, amitől én nagyon
megijedtem, ő pedig még dühösebb lett rám. Szaladtam körbe az osztályteremben előle, mert
féltem, hogy ha utolér, alaposan ellátja a bajomat, hiszen nálam sokkal erősebb volt.
Rohantunk, és én közben románul ordítottam: „fogjátok meg, mert megölöm!” – ő pedig
vérző orral utánam, hogy bosszút álljon. Szerencsémre, a többi fiú nem nézte tétlenül a
dolgot, hanem lefogtak engem is, meg az „ellenfelemet” is. Lassan lecsillapodtunk, helyünkre
mentünk. Az eredmény az lett, hogy Viorel többet nem kötekedett velem. Dicséretére legyen
mondva, nem panaszolt be a tanároknak, és a többi fiú is hallgatott az incidensről. Aránylag
jó eredménnyel végeztem el az első gimnáziumot. Nem nagyon örültem annak a kilátásnak,
hogy még hét évet kell majd eltöltenem ebben a számomra idegen, barátságtalan
környezetben.
A bécsi döntés oldotta meg a helyzetet. Kolozsvár visszakerült az Anyaországhoz. (Akkor
még fenntartás nélkül hittük azt, hogy Magyarország a mi Anyaországunk).
Én pedig megszabadultam a román nyelven való tanulástól, aminek nem lehetett eléggé
örülni.
2 A járt út a legbiztosabb.