11.11.2014 Views

Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

SHOW MORE
SHOW LESS

Create successful ePaper yourself

Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.

24 PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás<br />

igyekezett a kör belsejébe kerülni, mert a háta fázott és ott beljebb melegebb volt. Ilyen<br />

„emberkályhát” azóta se láttam. (Később tudtam meg, hogy a délsarki pingvinek is így<br />

melegednek.) Ugyancsak az Appell előtt részem volt egy másik „első” élményben: a cigány<br />

egyszerre elordította magát: Fünfzig Männer antreten! – vagyis 50 ember sorakozó! Álltunk,<br />

mint Bálám szamarai, de nem hagyott időt, botjával hamarosam egybeterelt 50 embert –<br />

közöttük engem is – és beterelt egy ugyanolyan blokkba, mint amilyenben aludtunk. De csak<br />

kívülről volt olyan! Belül a belső architektúra ritka csodáját pillanthattuk meg. Egy<br />

százszemélyes latrina volt! Egy hatalmas darab betonlap szélein egyforma távolságra kör<br />

alakú lyukak voltak, oda kellett letolt nadrággal leülni, vezényszóra. A cigány is elvégezte<br />

dolgát, közülünk is azok, akiknek éppen kellett. (Toilette papír helyett a kényesebbek kis<br />

darabot téptek le ingükből. Erről viszont hamar le kellett szokni, mert csak egy ingünk volt.)<br />

Még mielőtt felkelhettünk volna, a cigány ellépett előttünk, ahogy ott ültünk, és alaposan<br />

szemügyre vette mindenkinek a lábbelijét. Akinek jóképű bakancsa vagy éppen csizmája<br />

volt, az búcsúzhatott is attól. A cigány félreállította és „elcserélte” azt egy teljesen új,<br />

kincstári, fatalpú, vászonfelsőrészű, „Made in Auschwitz” cipőre. Miután onnan kivonultunk,<br />

megkezdődött a lábbelik kicserélése miközöttünk. Barátok, rokonok elcserélték egymással a<br />

jobb- vagy bal cipőjüket, hogy a cigánynak ne legyen kedve elvenni azokat. Apám kényes<br />

lábán egy csináltatott bakancs volt, de csak boxbőrből, jó vastag talppal, és korántsem volt<br />

olyan kívánatos a cigánynak, aki a legfinomabb, vízhatlan síbakancsokban vagy pláne<br />

stramm birgerli-csizmákban válogathatott. Nekem egy szintén rendelésre készült bakancsom<br />

volt, de csak disznóbőrből, ami bizony nem valami tartós holmi. Így aztán egyikünk lábbelijét<br />

sem kellett félteni attól, hogy a cigány el fogja „cserélni”. A cipő a lágerban nagyon fontos<br />

volt, amint azt később a saját lábamon tapasztalhattam. Már sorakozott is a következő 50<br />

ember a latrinára, ha kellett nekik, ha nem.<br />

Most következett az Appell. Úgy álltunk ott, mint a cövek. Jött néhány SS-tiszt. „Mützen<br />

ab!” 9 szólt a vezényszó. Lekaptuk tökfedőnket, és jobb combunkhoz szorítottuk. Mindenkitől<br />

sorban megkérdezték, hogy „Wie alt bist Du?”. Mi ketten következetesen öregítettük, illetve<br />

fiatalítottuk magunkat. Egyesektől azt is megkérdezték, hogy azelőtt mi volt? Apám, aki<br />

rövid néhány hétig asztalosinas is volt, gondolkodás nélkül rávágta, hogy asztalos. Így lettem<br />

én is asztalosinas! Minket, akiket munkára válogattak ki, külön sorakoztattak fel. Ezek után<br />

jött az „ebéd”, vagyis a Dörrgemüse. Ez egy sűrű, szürkés-drapp alapszínű, piros és barnás<br />

pettyekkel tarkálló kotyvalék volt, szaga rettenetes. Íze? – moslékot addig nem ettem, de ez<br />

valami olyanféle lehetett. Edényünk nem volt. Ezt a „micsodát”, amit itt, az auschwitzi<br />

rabkonyhában „követtek el”, szárított zöldségből és valamilyen lisztes magból főzték össze<br />

vízzel és egy kevés sóval, nagy, füles, vastag falú hordóban hozták ki nekünk. A cigánynak<br />

volt néhány tízliteres fazeka, mind kétes tisztaságúak. Ott hevertek a blokkban, ahol aludtunk,<br />

egy sarokban. Egyesek éjjeliedénynek használták, azoknak még nehezebben csúszott le az<br />

amúgy is gusztustalan táplálék. Egy botra erősített csuporral megtöltötték a fazekakat.<br />

Kanalunk nem volt, enni kellett… Az ember nagyon találékony, ha önfenntartásról van szó.<br />

Márpedig itt úgy állt a kérdés, hogy „enni vagy nem lenni”. Tíz ember, tíz liter ennivaló egy<br />

tízliteres edényben. Kanál, tányér nincs – hát egymásnak adtuk a fazekat, mindenki nyelt<br />

egyet, húzott egy slukkot az „ételből” és nem többet, majd tovább adta szomszédjának az<br />

edényt. Csalni nem lehetett, lestük egymás nyeldeklőjét, de különben sem volt az edény<br />

tartalma valami csábítóan finom! És mi sem voltunk még olyan nagyon kiéhezve. Ez volt az<br />

első ebéd Auschwitzban.<br />

Egyszer csak elterjedt a hír, hogy lehet írni haza! Haza? Kinek? De nem gondolkozhattunk<br />

sokat, levelezőlapokat osztottak ki, olyan szürke tábori lapokat. Ceruzavégek kerültek elő, és<br />

megadták a szöveget is, amit írni lehet: „Ich bin gut angekommen, ich bin gesund und<br />

9 Sapkát le!

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!