Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
24 PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás<br />
igyekezett a kör belsejébe kerülni, mert a háta fázott és ott beljebb melegebb volt. Ilyen<br />
„emberkályhát” azóta se láttam. (Később tudtam meg, hogy a délsarki pingvinek is így<br />
melegednek.) Ugyancsak az Appell előtt részem volt egy másik „első” élményben: a cigány<br />
egyszerre elordította magát: Fünfzig Männer antreten! – vagyis 50 ember sorakozó! Álltunk,<br />
mint Bálám szamarai, de nem hagyott időt, botjával hamarosam egybeterelt 50 embert –<br />
közöttük engem is – és beterelt egy ugyanolyan blokkba, mint amilyenben aludtunk. De csak<br />
kívülről volt olyan! Belül a belső architektúra ritka csodáját pillanthattuk meg. Egy<br />
százszemélyes latrina volt! Egy hatalmas darab betonlap szélein egyforma távolságra kör<br />
alakú lyukak voltak, oda kellett letolt nadrággal leülni, vezényszóra. A cigány is elvégezte<br />
dolgát, közülünk is azok, akiknek éppen kellett. (Toilette papír helyett a kényesebbek kis<br />
darabot téptek le ingükből. Erről viszont hamar le kellett szokni, mert csak egy ingünk volt.)<br />
Még mielőtt felkelhettünk volna, a cigány ellépett előttünk, ahogy ott ültünk, és alaposan<br />
szemügyre vette mindenkinek a lábbelijét. Akinek jóképű bakancsa vagy éppen csizmája<br />
volt, az búcsúzhatott is attól. A cigány félreállította és „elcserélte” azt egy teljesen új,<br />
kincstári, fatalpú, vászonfelsőrészű, „Made in Auschwitz” cipőre. Miután onnan kivonultunk,<br />
megkezdődött a lábbelik kicserélése miközöttünk. Barátok, rokonok elcserélték egymással a<br />
jobb- vagy bal cipőjüket, hogy a cigánynak ne legyen kedve elvenni azokat. Apám kényes<br />
lábán egy csináltatott bakancs volt, de csak boxbőrből, jó vastag talppal, és korántsem volt<br />
olyan kívánatos a cigánynak, aki a legfinomabb, vízhatlan síbakancsokban vagy pláne<br />
stramm birgerli-csizmákban válogathatott. Nekem egy szintén rendelésre készült bakancsom<br />
volt, de csak disznóbőrből, ami bizony nem valami tartós holmi. Így aztán egyikünk lábbelijét<br />
sem kellett félteni attól, hogy a cigány el fogja „cserélni”. A cipő a lágerban nagyon fontos<br />
volt, amint azt később a saját lábamon tapasztalhattam. Már sorakozott is a következő 50<br />
ember a latrinára, ha kellett nekik, ha nem.<br />
Most következett az Appell. Úgy álltunk ott, mint a cövek. Jött néhány SS-tiszt. „Mützen<br />
ab!” 9 szólt a vezényszó. Lekaptuk tökfedőnket, és jobb combunkhoz szorítottuk. Mindenkitől<br />
sorban megkérdezték, hogy „Wie alt bist Du?”. Mi ketten következetesen öregítettük, illetve<br />
fiatalítottuk magunkat. Egyesektől azt is megkérdezték, hogy azelőtt mi volt? Apám, aki<br />
rövid néhány hétig asztalosinas is volt, gondolkodás nélkül rávágta, hogy asztalos. Így lettem<br />
én is asztalosinas! Minket, akiket munkára válogattak ki, külön sorakoztattak fel. Ezek után<br />
jött az „ebéd”, vagyis a Dörrgemüse. Ez egy sűrű, szürkés-drapp alapszínű, piros és barnás<br />
pettyekkel tarkálló kotyvalék volt, szaga rettenetes. Íze? – moslékot addig nem ettem, de ez<br />
valami olyanféle lehetett. Edényünk nem volt. Ezt a „micsodát”, amit itt, az auschwitzi<br />
rabkonyhában „követtek el”, szárított zöldségből és valamilyen lisztes magból főzték össze<br />
vízzel és egy kevés sóval, nagy, füles, vastag falú hordóban hozták ki nekünk. A cigánynak<br />
volt néhány tízliteres fazeka, mind kétes tisztaságúak. Ott hevertek a blokkban, ahol aludtunk,<br />
egy sarokban. Egyesek éjjeliedénynek használták, azoknak még nehezebben csúszott le az<br />
amúgy is gusztustalan táplálék. Egy botra erősített csuporral megtöltötték a fazekakat.<br />
Kanalunk nem volt, enni kellett… Az ember nagyon találékony, ha önfenntartásról van szó.<br />
Márpedig itt úgy állt a kérdés, hogy „enni vagy nem lenni”. Tíz ember, tíz liter ennivaló egy<br />
tízliteres edényben. Kanál, tányér nincs – hát egymásnak adtuk a fazekat, mindenki nyelt<br />
egyet, húzott egy slukkot az „ételből” és nem többet, majd tovább adta szomszédjának az<br />
edényt. Csalni nem lehetett, lestük egymás nyeldeklőjét, de különben sem volt az edény<br />
tartalma valami csábítóan finom! És mi sem voltunk még olyan nagyon kiéhezve. Ez volt az<br />
első ebéd Auschwitzban.<br />
Egyszer csak elterjedt a hír, hogy lehet írni haza! Haza? Kinek? De nem gondolkozhattunk<br />
sokat, levelezőlapokat osztottak ki, olyan szürke tábori lapokat. Ceruzavégek kerültek elő, és<br />
megadták a szöveget is, amit írni lehet: „Ich bin gut angekommen, ich bin gesund und<br />
9 Sapkát le!