Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

30 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
képviselői a volt deportáltaknak a nyilvánosság előtt, ezek alakították ki a továbbiakban azt
az „iparágat”, mely mind a mai napig zsarolja a németeket, osztrákokat, svájciakat – meg
akiket csak lehet a Holokauszt alatt történtekkel. Most pedig már úgy látszik, hogy ezek
leszármazottai, valamint élelmes amerikai „hitsorsosok” vették át a stafétát, és gondjuk van
arra, hogy a gyűlölet lángja soha ki ne aludjon. Még most is vadásszák a nyolcvanadik
évükön túl levő „nácikat” azok a zsidók, akik akkor még nem is éltek.
* * *
Hogy kezdődött egy napunk? Minden nap munkanap volt, kivéve a vasárnapot, amikor
nem vonultunk ki. A lágerban ténferegtünk, lestük, ha esetleg „valami leesik”, ha sikerül
„valamit organizálni”, főleg a konyha vagy az élelmiszerraktár körül. De vigyázni kellett,
nehogy „elkapjon a gépszíj”, befogjanak valamilyen munkára, mint például a latrina
gusztustalan, hányingert gerjesztő tartalmát vederrel kimerni, megtölteni egy kerekekre
szerelt és permetező csővel ellátott nagy deszkateknőt. Ezt a bűzlő szekeret kellett hosszú
rúdjába kapaszkodva húzni, a pechesebbeknek hátulról tolni ki a szomszédos mezőre, hogy
valamelyik bajor paraszt kaszálóját felhízlaljuk. Állítólag a német Lagerkommandant
szerződést kötött egyes szomszédos gazdákkal, és a trágyáért kapott fizetséget a koszt
feljavítására fordította. Jobb esetben vasárnapi munkaként csak a barakkok között
felgyülemlett szennyet kellett feltakarítani, lapát és seprű segítségével vagy anélkül. Ez néha
kellemetlen volt, mert a foglyok között sok volt a hasmenéses, és éjjel bizony nem
mindenkinek sikerült eljutni a latrináig. Ott könnyített magán, ahol érte.
Reggeli… Ébresztő hajnali négykor. Nyár derekán is, itt a bajor Alpok között is ebben az
órában még vaksötét és hűvös volt, csak a kerítésen szabályos távolságban égő villanykörték
világítottak. A láger négy sarkában levő, fenyő sudarakból felállított őrtornyokból egy-egy
reflektor pásztázta át a láger területét. A kapuban felharsant az öreg SS Rapportführer 19
recsegő hangja: „Kukurikú! Aufstehen!” és ezt követően néhány harsány fütty. A kissé hajlott
hátú, szoborszerű mosolyba merevedett soványarcú őrmester lassan lépkedett a konyha felé,
és közben többször harsányan ismételte: „Kukurikú! Aufstehen!” és megint fütyölt.
(A felszabadulás után még sokáig, visszatérő ébredés előtti álmomban látni és hallani
véltem ezt a jelenetet.)
Felcihelődtünk. Nem dicsekvésképpen mondom, de minden reggel néhány
tornamozdulattal kezdtem a magamhoztérést. Aztán rohantam a mosdóba, ahol minden
undokság ellenére gyenge sugárban folyt a víz. Amennyire lehetett, megmosdottam. Néha
csak úgy, szappan nélkül. Adtak valamiféle szappanszerűséget, ami nem habzott, de a víztől
sikamlós lett és ezt a sikamlósságot le lehetett mosni, ami a tisztálkodás érzését keltette. A
szappanos mosakodást inkább napközben igyekeztem elvégezni. Felöltözni nem kellett,
hiszen levetkezni se kellett az alváshoz, sőt a hideg éjszakák miatt inkább mindenünket
magunkra vettük. Különben, ha a két pokrócot úgy igazítottuk, hogy a fejünk is fedve legyen,
bizony elég meleg levegőt, ha nem is alpesi tisztaságút, biztosítottunk magunknak. A reggelit
a konyháról hozták 50 literes küblikben, és egy hosszú fanyélre erősített alumínium
csuporból csurgatták csajkáinkba. Arról már megemlékeztem, hogy az ízéről, szagáról,
színéről nem lehetett megállapítani, hogy mi az, amit kimérnek nekünk: tea, kávé vagy
tejeskávé. Egyesek szerint ez utóbbi is volt néha. Bár a tejre mindig allergiás voltam, ettől a
reggeli létől nem kaptam hasmenést. Reggeli után sorakozó, munkacsoportok,
Arbeitskommandók szerint. Aztán elfoglalta főhelyét a szépen felsorakozott és alaposan
megszámolt társaság élén a Rapportführer. Bejött a lágerba a Herr Lagerkommandant, egy
magasabb rangú SS-tiszt, és odajött az Appellplatzra. Az öreg Kukurikú Feldwebel, vagyis
19 SS számvevő őrmester