Martin JÃ¡nos: SorsvÃ¡llalÃ¡s - PÃ¡zmÃ¡ny PÃ©ter Elektronikus KÃ¶nyvtÃ¡r

More documents

Recommendations

Info

46 PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás elővettem a „körülmetélt micsodámat”. Hamar kapcsolt, rájött a „felmutatott bizonyítékból”, hogy nem lehetek SS. Nagy sikere volt az ötletemnek, azonnal megbarátkoztak velem, elvittek a szállásukra. Akkor szívtam először Camelt 22 és ittam egy kevés ananászlével kevert szeszesitalt velük. De az SS fütyülőt elvették. Jó lesz nekik harci emléknek, hadizsákmánynak, amit majd otthon mutogathatnak, dicsekedhetnek vele. Megkezdődött a rendszeres életem Schusteréknál. Peterrel aludtam egy szobában, a fiúk szobájában. Volt egy bátyja a fronton, akiről akkor még semmit sem tudtak. Ennek az ágyában háltam én. A szobában nem volt más, csak a két ágy, két szék, egy kis asztalka és egy ruhás sifonér, az ágyak alatt pedig hatalmas fajansz éjjeli. Az emeleten voltunk, ott volt a többi hálószoba is. Egyszerű kis téglalap alakú szoba volt a mienk, pontosan a konyha felett, a falon szentkép, az ablakkal szemközti falon pedig az ajtó. Egyszer egy éjjel az amerikai katonák berúgtak, lövöldöztek valahol a faluban. Mindketten felébredtünk, Peter, a frontot járt sebesült katona azonnal az ágya alá hengeredett, oda hívott engem is. Védőn vállamra tette kezét, „Johann, Johann” – mondta reszketve – „háború van”. Nem volt kedvem nevetni, bár orrunk előtt állt a nagy virágos serbli. Aztán Peter magától is rájött, hogy otthon van, a saját ágya alatt, biztonságban, és csak jó dolgukban lövöldöznek a jenkik. Aki csak tudott a családból, kiment a földekre dolgozni. Peter meg én nem dolgoztunk: ő maláriás és sebesült volt, én pedig még nagyon gyenge. Néha velünk, Peterrel és velem, küldték ki az ebédet a mezőre, ha nem kellett túl messze menni. Peter lassan biciklizett fájós lábával, én meg mellette igyekeztem. Hamarosan nekem is szereztek egy kerékpárt. Ha nem kellett elmenniök mezei munkára, mindig együtt étkeztek, naponta háromszor, és természetesen én is velük. Minden étkezés imával és keresztvetéssel kezdődött és végződött. Vasárnaponként az egész családdal együtt mentünk a falu kis dombján levő templomba. Ez minden alkalommal nagy hatással volt rám. Olyan családias melegség vett körül, amilyenben nagyon rég nem volt részem. A reggeli rendszerint főtt krumpliból és hideg tejből állt. Az abrosszal megterített asztal közepére kiborítottak egy hatalmas fazék gőzölgő, frissen főtt pityókát. Mindenki előtt egy kis cseréptál és kanál volt. Cserépkannákban hideg tej is volt az asztalon. Vettük a forró krumplit, kettétörtük, a gőzölgő belét belekanalaztuk a kis tálba, rá hideg tejet löttyentettünk, és máris lehetett enni. Nagyon jólesett, azóta is keresem azt az ízt. Reggeli után a maradék krumplit és krumplihajat az abrosszal összefogták és kivitték a disznóknak, ahol korpát és moslékot kevertek hozzá a vályúban. Ebédet, vacsorát – ha mindenki otthon volt – rendszerint a konyhában ettünk, körülülve a nagy kerek asztalt. Az asztal közepén volt egy nagy tál, benne az étel. Mindenki előtt egy kis tisztára súrolt deszkalap, kenyér, kanál. A konyhába az udvarról is be lehetett jönni. A konyhaajtótól nem messze volt az artézi kút, ahonnan állandóan folyt a finom, friss, hideg víz. Egy kis mozgatható vályú és egy cső segítségével a vizet be lehetett vezetni a konyhába, ha kellett. A nappaliban állt a rádió. Ott hallottuk meg 1945. május 9-én, hogy hivatalosan is vége van a háborúnak. Nagy volt az általános öröm, azonnal letépték az ablakokról az évekig ott levő, napszítta elsötétítő papírokat. Mint említettem, kaptam egy kerékpárt, és minden nap kisebb-nagyobb kirándulásokat tettem a környéken. Legelőször is a szomszédos, mintegy 3 kilométernyire levő Kleinkitzighofenbe karikáztam el. Großkitzighofen határából már látszott Kleinkitzighofen templomának tornya. Több alkalommal is bebicikliztem Landsbergbe is. Útközben el kellett haladnom a kauferingi III-as láger mellett. Amikor első alkalommal vitt arra az utam szabad emberként, nem tudtam ellenállani a kísértő alkalomnak, bekarikáztam a kitárt lágerkapun, ki az Appelplatzra. Le se szálltam a kerékpárról, csak körülnéztem. A lágert felgyújtották, a barakkok földig égtek, csak üszköket láttam. Meglátogattam az állomást, ahova 22 Amerikai cigarettaféle
PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás 47 megérkeztünk Auschwitzból jöttünkben. A „Die Räder müssen rollen für den Sieg” felirat már nem volt ott. Bebicikliztem a közeli Kaufering faluba is. A hidak mindenütt fel voltak robbantva. A hitleri hadvezetés rendeletére mindenütt minden hidat, nagyot-kicsit, acél- és betonhidat vagy kis deszkapallót, egyaránt felrobbantottak. Ezt különben később, hazamenetelünk során is tapasztaltuk, végig Németországon, Ausztrián, Magyarországon át, majd odahaza Erdélyben, Kolozsvárt is. Bacher Sanyi, aki nagyon jól tudott németül, szerzett egy írógépet és valami pecsétet is. Leveleket intézett a közeli községek vezetőségéhez, melyben a lágerokból felszabadult foglyok számára adakozásra szólította fel őket. Elegánsan, fehér ingbe, fekete nyakkendővel, tiszta fekete ruhába öltözve járt. Gazdájától, ahol lakott, elkérte a szebbik lovaskocsiját, és elindult „zabrálni”. Bejárta a környező falvakat, a bürgermeisteri hivatalban otthagyta a „felszólító levelet” – megbeszélte velük, hogy mikor jöhet az adományért. Aztán ő vagy Dudi ökrös szekérrel mentek és hozták „haza” a dolgokat. Nekem is felajánlottak néha ezt-azt, olyasmit, ami sem nekik, sem pedig nekem nem kellett. Például borotválkozó készletet, kölnivizet, nyakkendőt, keménygallért. Amikor én kértem, hogy szükségem lenne egy jobb cipőre és olyan ingekre, melyeken gallér is van, akkor azt mondták, hogy vegyem én is ki a részemet a „munkából”. Elvállaltam, hogy elkérem Schusterék ökrös szekerét és elmegyek Waalba, egy közeli kis városkába, és elhozom a megbeszélt időben az ott összegyűjtött adományokat. Schusterék két ökre nagyon jámboran követett, egész oda-vissza úton semmi bajom sem volt velük. Megérkeztem Waal központjába. Ott már vártak, közölték velem, hogy az iskola egyik termében vannak a holmik kiállítva. Ott is volt minden, a körbe állított iskolapadokon kirakva. Ágynemű, fehérnemű, cipők, ingek, lepedők, házi készítésű konzervek, még kozmetikai cikkek, krémek, kölnivíz is volt. Egy köteg lepedőre, amit a Parókia adott, egy cédula volt rátűzve, melyre héber betűkkel ráírva: „Salom”. Ez igen váratlanul ért, és nagyon meghatott. A helybeli pap írta. Megköszöntem nagy zavaromban mindent, ami összegyűlt számunkra. Megraktuk a szekeremet, és szép lassan visszaballagtam Großkitzighofenbe. Útközben arra gondoltam, hogy vajon hol, melyik faluban, melyik házban lakhatnak azok a bajor parasztok, akik olyan szépen hagytak számunkra krumplit a földjükön, mert az valahol itt lehetett. Sanyi és Dudi már vártak. Dudi gazdájánál rakodtam le. Nekem az egész „zsákmány”-ból néhány lepedő és egy lapos sarkú, női trottőr cipő jutott, de nem is kellett több. A lepedőből két inget csinált nekem a faluban egy „varrónő”, a női cipő pedig éppen jó volt a lábamra. Egy másik alkalommal kaptam Duditól két vastag, vadonatúj kockás inget, aminek gallérja is volt. Ennyi elég is volt nekem. Sok falut bejártam biciklimmel, senkivel sem beszélgettem, csak néztem a vidéket, az épületeket, templomokat. Landsberg Langsbergbe többször is bekarikáztam, ott éreztem magam a legjobban. Városban születtem, városban nőttem fel, városi vagyok mind a mai napig. Toltam magam mellett a bicajt, odatámasztottam egy-egy falhoz. Apám kis Petőfi utcai boltjára emlékezve bementem egy fűszerüzletbe is. A szag ismerős volt, a padló, a polcok még árasztották az ismerős illatokat, de áru szinte semmi sem volt. Mindenféle pót- és mű-cikkek voltak az üzletben, margarin, mű-kakaó, szappanpótló és más hasonló áru. A vendéglőkben jegy nélkül csak valamilyen híg levest lehetett kapni, meg gyenge sört. Cukrászda nem volt. Egy szép napon bementem a Lech menti város központjában álló hatalmas katolikus templomba. Kolozsváron még sohasem voltam a főtéri Szent Mihály templomban, pedig sokszor megcsodáltam, de csak kívülről. Azt tudtam, hogy sokan tévesen Mátyástemplomnak is nevezték. Nem is lehetett volna jobb hátteret találni ennél a szép gótikus templom falánál Mátyás király lovas szobra számára. Azt tudtam, hogy Jóska nagybátyám,
Page 1 and 2: PPEK 500 Martin János: Sorsvállal
Page 3 and 4: PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 45: PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 97 and 98:
PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 99 and 100:
Page 101 and 102:
Page 103 and 104:
Page 105 and 106:
Page 107 and 108:
Page 109 and 110:
Page 111 and 112:
Page 113 and 114:
Page 115 and 116:
Page 117 and 118:
Page 119 and 120:
Page 121 and 122:
Page 123 and 124:
Page 125 and 126:
Page 127 and 128:
Page 129 and 130:
Page 131 and 132:
Page 133 and 134:
Page 135 and 136:
Page 137 and 138:
Page 139 and 140:
Page 141 and 142:
Page 143 and 144:
Page 145 and 146:
Page 147 and 148:
Page 149 and 150:
Page 151 and 152:
Page 153 and 154:
Page 155 and 156:
Page 157 and 158:
Page 159 and 160:
Page 161 and 162:
Page 163 and 164:
Page 165 and 166:
Page 167 and 168:
Page 169 and 170:
Page 171 and 172:
Page 173 and 174:
Page 175 and 176:
Page 177 and 178:
Page 179 and 180:
Page 181 and 182:
Page 183 and 184:
Page 185 and 186:
Page 187 and 188:
Page 189 and 190:
Page 191 and 192:
Page 193 and 194:
Page 195 and 196:
Page 197 and 198:
show all

Martin JÃ¡nos: SorsvÃ¡llalÃ¡s - PÃ¡zmÃ¡ny PÃ©ter Elektronikus KÃ¶nyvtÃ¡r

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?