Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

20 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
III. fejezet. 1944 nyarától 1945 tavaszáig: Auschwitz
és Kaufering
Auschwitz. Valami kis város vasútállomása. Vajon hol lehet? Akkor még nem tudtuk, hogy
Auschwitz tulajdonképpen Oswieczim, egy lengyel városka németesített neve. Így
pottyantunk bele a világtörténelembe.
Sok tolatás, lökdösés után megálltunk. Szélesre tárták az ajtót. Leaszfaltozott peront
láttunk, furcsa kerítéseket, valamint hasáb alakú tornyokat egymástól szabályos távolságra. A
peronon állig felfegyverzett SS katonák, hatalmas farkaskutyákat tartva pórázon, sétabottal a
kezükben kiabáltak: „Los, los, alles weck”. 3 Az SS-eken kívül foglyok is voltak jelen.
Rendes, tiszta, csíkos rabruhás emberek sürögtek, forogtak körülöttünk. Ezek jiddisül,
lengyelül, valamint felvidékies magyarsággal bíztattak bennünket: csak hagyjunk mindent a
vagonban, álljunk sorba, férfiak, nők külön. Kiugráltunk a vagonból, mindent ott hagytunk.
(Később tudtuk meg, hogy a vagonokat elvontatták, és a szolgálattevő rabok, akiket
láttunk, mindent szépen kipakoltak, elrendeztek, kiválogattak. Semmi se ment kárba. Azt a
lágert, ahol ezek a raktárak voltak, az auschwitzi lágernyelven Kanadának nevezték, mert ott
mindent lehetett kapni a bennfenteseknek.)
Az egyik ilyen „kanadás” rab apámtól cigarettát kért. Apám, a nála levő bontatlan
Szimfónia csomagból kivett egyet, rágyújtott, és odakínálta a pakkot az illetőnek, hogy
vegyen. A rab elragadta az egész csomagot azzal, hogy „neked már úgyse kell”. Oldalamon
kenyérzsák volt, benne bicsak, szalonna, sajt, jó száraz kenyér. „Egyél, fiam, ki tudja mikor
kapunk itt enni” – mondta apám. Anyám és húgom már a nők között sorakoztak, még egy
párszor intettünk nekik. Nagymamát sehol se láttuk. Aztán magunkkal kellett törődnünk. A
férfiak sora lassan haladt előre. Láttuk, hogy a sor elkeskenyedik, és végül egyenként kell
ellépni egy magas, karcsú SS tiszt előtt, aki valamit kérdez mindenkitől, és aztán egy intéssel
jobbra vagy balra küldi a kérdezetteket. Erősen füleltem és megértettem, hogy azt kérdezi:
„Wie alt bist Du?” Mondom apámnak, mire ő: „Mondd azt, hogy 18 éves vagy, és húzd ki
magad bátran. Én majd 40 évesnek mondom magamat. Ezeknek munkaerő kell”. Erre nem
volt nehéz rájönni, mert látható volt, hogy a gyerekeket és az öregeket más csoportba tették, a
munkaképesek külön csoportot alkottak. Nem sok időnk maradt tétovázásra, odaértünk –
amint azt később megtudtuk, Dr. Mengele elé –, én kivágtam nagy hangon: „Achtzehn”
Apám meg „Vierzig”, és máris ott voltunk az életre ítéltek között. (Ehhez az „új”
életkorunkhoz mindvégig pontosan ragaszkodtunk, így aztán minden lágerbeli
nyilvántartásban 1927-es születési évvel szerepelek.)
Innen egy sétapálcát lóbáló SS altiszt elvezette csoportunkat egy nagy hangárszerű
épületbe. Ott csaholó farkaskutyákat pórázon vezető SS-legények vettek át minket, akik a
már ismerős „Los, los, alles weck”-et ordítva vetkezésre szólítottak fel minket. Néztünk ideoda,
hogy hova tegyük le ruháinkat, hogy később megtalálhassuk, meg hogy hová üljünk,
hogy levehessük cipőinket. Hamarosan, néhány fájdalmas botütés árán megtudtuk, hogy csak
úgy ni, dobjuk a ruhákat egy nagy halomba, maradjunk csurdén, csak a cipő és a nadrágszíj
maradhat meg, az is a kézben. Jöttek a kérdések: mi legyen a családi fényképekkel,
szemüveggel, sofőrigazolvánnyal, sérvkötővel, inzulinnal és a hozzávaló fecskendővel,
iratokkal stb. A válasz, újabb botütésekkel és durva ordítással fűszerezve: szemüveget
feltenni, mást mindent otthagyni a bakancson és nadrágszíjon kívül. A kutyák morogtak,
ugattak és csaholtak, az SS-ek csattogtatták botjukat és ordítva ismételték a „Los, los, schnell,
schnell, alles weck” rövid, de velős mondókájukat, és terelték a riadt, meztelen, kezükben
3 Gyerünk, gyerünk, mindent otthagyni.