Martin JÃ¡nos: SorsvÃ¡llalÃ¡s - PÃ¡zmÃ¡ny PÃ©ter Elektronikus KÃ¶nyvtÃ¡r

More documents

Recommendations

Info

14 PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás mint említettem, iskolánknak tizenhat osztálya nyolc különböző épületben volt elhelyezve. A becsengetéskor óriási kalamajka lett. Egyetlen egy osztály sem volt a saját helyén. A tanárok csak a táblákon levő „Április elseje!” feliratból tudták meg, hogy mi is történt tulajdonképpen, hogy április bolondját járatták velük. Sehol sem lehetett órát tartani, a „tanarak” rohantak osztálynaplójukkal vissza a főépületbe, a tanári szobába. Ekkor lépett színre Antal Márk főigazgató úr! Minden egyes diákot, minden osztályt a Teleki utcai ingatlan udvarára rendelt. Bár csak két osztályterem volt abban az épületben, az udvar elég nagy volt ahhoz, hogy mind a tizenhat osztály felsorakozhasson. Itt szoktunk néha tornaünnepélyeket tartani. Mikor már ott álltunk mind, osztályonként katonásan felsorakozva, lábhoz tett iskolatáskával, megjelent a főigazgató úr. Alaposan lehordott minket a felelőtlen áprilisi tréfáért. Végül bejelentette: „mától kezdve az egész iskola, minden osztály, fiúk és lányok kivétel nélkül, minden reggel fél nyolckor, pontosan reggel hét óra harminc perckor, itt, ezen a telken sorakozik, és a tornatanárok vezetése alatt egy fél órán át kemény tornagyakorlatokat fog végezni. Névsorolvasás lesz, késés nincs. Ez így lesz újabb rendelkezésig. Végeztem, mehettek vissza az osztályotokba, lelépni!” Ezt a leckét soha nem felejtettük el. Nagy nehézségek árán tudtuk csak az osztályokat berendezni. Azt már említettem, hogy nyolc épületben voltunk szétszóródva, melyek közül egyetlen egy sem épült iskolának. Nem voltak folyosók, ahonnan az osztálytermek nyílhattak volna. Az osztálytermek egymásba nyíltak, sok volt az „átjáró” osztály. Lakásokat, raktárhelyiségeket alakítottak át úgy-ahogy osztálytermekké. Ami pedig a bútorzatot illeti, eleinte durva, vastag, gyalulatlan deszkákból ácsolt, hosszú kecskelábú asztaloknál, mindenféle adományokból összegyűlt székeken ültünk. Rögtönzött katedrán foglaltak helyet tanáraink. Csak a tábla, a hagyományos „fekete tábla” volt olyan, hogy meg lehettünk elégedve vele. Egy év is beletelt, míg végre sikerült beszerezni rendes iskolapadokat, olyanokat, amilyenek nálunk voltak minden iskolában. A tanítás a VKM (Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium) által megszabott program szerint folyt. Pótolnunk kellett az első évi latint, és elsajátítanunk a második év anyagát is. Kitűnő latin tanárunk volt – Gráf tata –, aki már külsőleg is olyan volt, mint egy igazi latintanár. Sovány volt és magas, hosszú vékony lábának fekete harisnyás bokája kilátszott kissé rövid, csőszerűen keskenyedő nadrágjából. Mindig szűk fekete öltönyt, fehér inget, fekete nyakkendőt viselt. Rövid, fekete kefefrizurája hátul a nyakánál magasra volt nyírva, a nyaka pedig valamilyen zöld tinktúrával volt bekenve. Keménykalapot, vagyis „colit” viselt. Nagyon szigorú volt, a legkisebb hibáért beírta a négyest. Nem tűrte a „iuxta”-kat, megkövetelte a „memoriter”-eket. Most is fújom a „de quatuor aetas” jónéhány sorát, valamint azt, hogy mi áll accusativusszal vagy ablativusszal… A magyar osztályozás szerint az egyes volt a legjobb, a négyes pedig a legrosszabb jegy. A számoknak jelentésük volt: az 1-es jelest, a 2-es jót, a 3-as elégségest a 4-es pedig elégtelent jelentett. Adtak azon kívül 1/2 (egyketted), 2/3 és 3/4 jegyeket is. Szerénységem „jó” osztályzatú tanuló volt. Kiváló magyar nyelv és irodalom tanáraink voltak, akiknek tudományos dolgozatai jelentek meg szaklapokban. Belénk oltották a magyar nyelv és irodalom iránti soha el nem halványuló ragaszkodást, az értékes irodalom igénylését. A német nyelv és irodalom tanárunk nagy tudású, de nagyon ideges ember volt. Gyakran mondta nekünk, hogy ne bosszantsuk, az orvosa nyugalmat rendelt számára. Nagyon szeretett énekelni, sok szép német dalt tanított meg nekünk is. Negyedik osztályosok voltunk, amikor megszületett egy diákújság ötlete. Nem emlékszem arra, hogy melyikünk fejében fogant meg a gondolat, de az egész osztály lelkesedett az ötletért. Mindenki vállalt valamit a munkából. Néhányan cikkeket írtak, sokan a lap terjesztését vállalták magukra. Volt, aki verseit ajánlotta fel. Egyesek vicc rovattal,
PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás 15 rejtvényekkel, sporthírekkel, riportokkal jelentkeztek. Megalakult a szerkesztőség. A lap technikai kivitelezését F. Tomi vállalta el, az ő apja volt Kolozsvár egyik legismertebb „írógépese”, aki sapirográffal is rendelkezett. Ott sokszorosítottuk a lapot, talán száz példányban. Kéthetenként jelentünk meg. Minden számot be kellett mutatnunk a városi ügyészségnek. Két példányt leadtunk az Egyetemi Könyvtár számára, megőrzés végett. Jómagam néhány cikket írtam a lapban a gimnáziumi osztályok lélektanáról, a jó és a rossz fiúkról, a törekvőkről és a lustákról, magyarázatokat keresve az osztály problémáira az élet általános feszültségében, a háborús helyzetben. Nem feledkeztem meg a pubertáskorral együtt járó lelki zavarok megemlítéséről sem. Más osztálytársaim tudományos ismertetéseket, nagy emberek életét, művészeti alkotásokat ismertettek. A lapnak sikere volt, még felsősök is ajánlkoztak munkára, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy a „Diáklap” kizárólag a negyedik osztály lapja maradjon. Más iskolákban is voltak ilyen diáklapok, például a Piarban, akikkel cserepéldányokat váltottunk. * * * Abban az időben vették el az üzletünket. Kiigényelte egy szamosfalvi család, ahol a családfő a fronton harcolt. Megkapták az engedélyt. Apám át kellett adja az üzletet, úgy ahogy volt. Igaz, mindent kifizettek, a napi áron. Apám munka után nézett, kapott is üzletvezetői állást először egy külvárosi üzletben, majd pedig egy dobozgyárban. Egy alkalommal, egy késő őszi délutánon, amikor korán sötétedett, kiment a biztosíték a lakásunkban. Sötét lett minden helyiségben, a szobákban, a konyhában és természetesen az üzletben is. Én otthon voltam, az üzlethelyiség melletti kis szobában, és jól hallottam, hogy az új üzlettulajdonosné hangosan szidja a „göndör zsidaját”, hogy elrontotta a villanyt. Reszkettem a tehetetlenségtől, mert tudtam, hogy a biztosíték az eresz alatt van, a sarokban, a konyha ablaka felett és csak magas létrával lehet oda felmászni. A magas létra pedig az üzleté volt, ott is maradt. Apám nemsokára hazajött a munkából. Nem kellett sokat magyarázzak neki. Bement az üzletbe, szépen elkérte a létrát, felmászott az eresz alá, és megjavította a biztosítékot. Ez nem volt valami egyszerű, kényelmes művelet. Ki kellett csavarni a porcelán dugókat és kicserélni bennük a vékony drótot. És közben ügyelnie kellett, hogy le ne verje a fecskefészket, ami szintén ott volt, az eresz alatt. Azt mindenki tudja, hogy ott, ahol leverik a fecskefészket, abban a házban a családot szerencsétlenség érheti. (A fecskefészek lehet, hogy még most is ott van, de a mi családunkból egyedül csak én maradtam hírmondónak.) Ebben a nehéz helyzetben úgy éreztem, hogy nekem is kell tennem valamit. Először egy építkezésnél dolgoztam, mint segédmunkás. Használt deszkákból húztam ki a szegeket, a deszkákat nagyság szerint szortíroztam, a szegeket kiegyenesítettem. Pihenéskor én is ott szalonnáztam-hagymáztam-kenyereztem az igazi, főleg falusi napszámosokkal. Később „felügyelő” lettem egy kis „maszek” téglagyárban, ami ott volt a kolozsvári nagy téglagyár közvetlen szomszédságában, a Kajántói út végén. Egy ócska biciklit is kaptam használatra. Minden nap, korán reggel kibicikliztem a város határában levő, bekerített agyaglelő helyre. Itt állandó őrként egy öreg falusi ember lakott, egy kis földbe vájt kunyhóban. Szalmapriccs, néhány polc, kis tűzhely volt egész berendezése. Az öreg ízletes, sűrű levest főzött magának azokból a zöldségekből, amiket a szomszédos hóstáti gazdák adtak neki. Engem gyakran kínált főztéből, tőlem azonban semmit sem akart elfogadni. Bár szerettem volna én is ott aludni gúla alakú kis cserkészsátramban, – amit gazdag nagybátyáméktól kaptam születésnapomra –, de otthonról nem kaptam rá engedélyt. Így csak kora reggeltől késő estig maradtam ott. Akkor még nem tudtam, hogy a „maszek” téglagyárbeli tartózkodásom és a cigányokkal való kapcsolatom csak kis előgyakorlat ahhoz, ami nemsokára be fog következni.
Page 1 and 2: PPEK 500 Martin János: Sorsvállal
Page 3 and 4: PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 13: PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 65 and 66:
PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 67 and 68:
Page 69 and 70:
Page 71 and 72:
Page 73 and 74:
Page 75 and 76:
Page 77 and 78:
Page 79 and 80:
Page 81 and 82:
Page 83 and 84:
Page 85 and 86:
Page 87 and 88:
Page 89 and 90:
Page 91 and 92:
Page 93 and 94:
Page 95 and 96:
Page 97 and 98:
Page 99 and 100:
Page 101 and 102:
Page 103 and 104:
Page 105 and 106:
Page 107 and 108:
Page 109 and 110:
Page 111 and 112:
Page 113 and 114:
Page 115 and 116:
Page 117 and 118:
Page 119 and 120:
Page 121 and 122:
Page 123 and 124:
Page 125 and 126:
Page 127 and 128:
Page 129 and 130:
Page 131 and 132:
Page 133 and 134:
Page 135 and 136:
Page 137 and 138:
Page 139 and 140:
Page 141 and 142:
Page 143 and 144:
Page 145 and 146:
Page 147 and 148:
Page 149 and 150:
Page 151 and 152:
Page 153 and 154:
Page 155 and 156:
Page 157 and 158:
Page 159 and 160:
Page 161 and 162:
Page 163 and 164:
Page 165 and 166:
Page 167 and 168:
Page 169 and 170:
Page 171 and 172:
Page 173 and 174:
Page 175 and 176:
Page 177 and 178:
Page 179 and 180:
Page 181 and 182:
Page 183 and 184:
Page 185 and 186:
Page 187 and 188:
Page 189 and 190:
Page 191 and 192:
Page 193 and 194:
Page 195 and 196:
Page 197 and 198:
show all

Martin JÃ¡nos: SorsvÃ¡llalÃ¡s - PÃ¡zmÃ¡ny PÃ©ter Elektronikus KÃ¶nyvtÃ¡r

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?