Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

50 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
szép kövér ló fenekét látom, amint igyekeznek, trappolnak velem. Aztán megint semmi kép.
Egyszerre csak magamhoz tértem, valami idegen hálóing rajtam, kórházi ágyban voltam.
Látom a láztáblát a nevemmel: „Johann Stern” és a dátumot: „1945. május 19.” Honnan
tudják ezek itt a születésem napját? Én – tudtommal legalábbis –, soha senkinek sem
mondtam meg ezt eddig. Jött egy „kedvesnővér”, mosolyogva mondta, hogy minden rendben
van, túl vagyok a krízisen. Kérdésemre megmondta, hogy „Heute ist am 19-ten May”.
Mondom neki: „Schwester, heute ist mein 16-sten Geburtstag”. 24 Aznap megfürdettek, és
tiszta hálóinget adtak rám. Járni még nem tudtam. Ölben vittek le az első emeleti
fürdőszobába, jól megfürösztöttek. Visszavittek manzárdszobámba. Akkor láttam az ajtón a
feliratot: „Eintritt streng verboten.” (Belépni szigorúan tilos.) Ez volt a karantén szoba. Csak
két ágy volt benne, meg egy szép nagy szoba-vécé, nádkarosszéknek álcázva. Volt még ott
egy kis asztal, néhány szék. Megtudtam, hogy abban az ágyban, amelyikben én fekszem, halt
meg Rüvel Zsiga. Kis szoba volt, két ablakkal az utcára. Azt is megtudtam, hogy a waali
kórházban vagyok, ide hozott Schuster Peter egy néhány nappal ezelőtt. Jó kosztot kaptam,
naponta többször orvosságokat. Az egyikre emlékszem, digitálisz volt, keserű szíverősítő.
Behoztak még egy flekkest, fiatal német katonát, alig idősebb nálam. Önkívületében
kiáltozta: „Herr Feldwebel, Ich will nicht gehen, Ich hab' Angst”. 25 Lábadoztam, de a
lépcsőkre még nem mertem lépni. Egyszer magyarnak tűnő beszédet hallok az utcáról, nyitott
ablakon át. Egy kis csoport, talán 4-5 fiú csámborgott ott, magyar gyerekek, akiket holmi
tévedés sodorhatott Németországba a háború utolsó napjaiban. Azelőtt látogatott meg egy
amerikai vöröskeresztes tiszt, hozott ezt-azt, főleg csokoládét. Volt egy rövid ujjú piros
szvetterem. Nem tudtam még lemenni, hát megkértem egy Schwestert, hogy vinné le azoknak
a gyerekeknek a piros szvetteremet meg két tábla csokoládét. Az ablakból láttam, hogy
megkapták, intettek nekem, és mentek tovább. Amikor már jól voltam, üzentek a kórházból a
faluba, hogy jöhetnek értem. Sanyi és Dudi jöttek értem egy kétlovas kocsival. Nagyon jó
hangulatban lehettem, minden nagyon tetszett, az út, a házak, a fák, a mezők, a hegyek és a
dombok. Nevettem, élveztem, hogy élek, azt, hogy élő, szép világ van körülöttem. Dudi
húzott is, mégpedig azzal, hogy: „Ejsze, te dilis lettél! Azt mondják, hogy ha a flekktől nem
hal meg az ember, akkor dilis lesz.” Na de nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy ő is átesett a
flekken. Mondtam is neki, hogy: „tudom, látom, te se haltál bele, Dudikám.” Megérkeztünk
Großkitzighofenbe, én visszamentem Schusterékhez, a „régi szobámba”. Az öreg Schuster
néni már unhatta ingyenélésemet, munkára akart fogni. Odarakott, hogy legeltessem a
kecskéket a kertben, de ne engedjem azokat a káposztára, csak füvet legelhetnek. Sajnos, még
elég gyenge lehettem, mert nem bírtam a két kecskével, elragadtak engem a káposzták felé.
Kiáltozásomra Peter odasántikált, megmentette a káposztát, meg engem is. Vasárnaponként
elmentem a családdal a templomba. Részt vettem, amennyire tudtam, a család életében.
Egyszer egy nagy német katonai teherautó állt meg a falu központjában. Én éppen arrafelé
lófráltam, amikor egy magasrangú német tiszt szállt ki a kabinból. Hirtelen, öntudatlanul,
feszes vigyázzba vágtam magam és le akartam kapni a sapkámat. Mikor odakapok, érzem,
hogy nincs sapkám, de látom, hogy a tiszt is zavarban van. Rajta sem volt már rangjelzés,
jött, hogy némi segélyt szedjen össze a német hadifoglyoknak a falusi lakosságtól.
Landsbergben, hazaindulás előtt
Ez után az eset után nemsokára értünk jött egy autóbusz, és bevitt mindhármunkat, Sanyit,
Dudit és engem Landsbergbe. Az ottani tüzérkaszárnya (Saarburgkaserne) területén
létesítettek egy, az amerikai hadsereg és az UNRRA által adminisztrált „Displaced Persons
24 Kedvesnővér, ma van a 16-ik születésnapom.
25 Őrmester úr, nem megyek, félek.