Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

32 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
IV. fejezet. A szenvedések hónapjai
1944 júliusában mintha minden aránylag rendben lett volna. Igaz, rabruhában voltunk,
kerítés mögött, de az étel a viszonyokhoz képest tűrhető volt. A munka még nem tűnt túl
nehéznek, a bánásmódot pedig el lehetett viselni. Akkor még nem tudtuk, hogy miért hoztak
minket ide, mi célja van velünk a nagy fasiszta birodalomnak itt, Landsbergben. Kijártunk
dolgozni naponta a közeli építőtelepekre, ahol a Stöhr, a Holzmann, a Siemens és más
kisebb-nagyobb cégeknek dolgoztunk. Nagy, nehéz „góliát” síneket raktunk le vasúti
vagonokból, építkezési anyagokat hordoztunk ide-oda, keskeny nyomtávú síneket és
hozzávaló kis vascsilléket raktunk le. Emlékszem egy szép napos, nyári időre. Észrevettem,
hogy az egyik vadonatúj kis csille színültig tele van tiszta esővízzel. A déli szünetben, ahogy
végeztem a levesemmel, levettem rabruhámat, csak az Auschwitzban faszolt csíkos kis
fürdőnadrágot hagytam magamon, és nyakig bújtam be a csillébe, bemerültem az esővízbe.
Felfelé néztem, hogy csak az eget láthassam, meg a bajor Alpokat, és próbáltam elhitetni
magammal, hogy nyaralok, fürdöm és napozom, és minden rendben van. Néhány időtlen
percig talán sikerült is ilymódon elméláznom.
Megkezdődött a visszavonulás a nyugati front felől is. Lassan bár, de jöttek előre a
szövetségesek. Egyre gyakrabban kellett kiraknunk olyan vagonokat, melyeket láthatóan
sietve raktak meg a nyugati fronton visszavonulás közben, valahol Franciaországban.
Használati tárgyak, barakk alkatrészek, mindenféle szerszámok voltak a vagonokban. Vasúti
síneket, talpfákat, váltókat, fényjelző-berendezéseket raktak fel lóhalálában. Nekünk ezeket a
holmikat kellett kiraknunk. A felírásokból meg tudtuk állapítani, hogy ezeket
Franciaországban vagonozták be. Az egyik vagonban egy pár élő „francia” kecskét találtunk,
vidáman mekegtek egy szétrágott szalmazsák mellett. Volt mit egyenek útközben. A
gondolat, hogy ez már nem a győztesen előretörő német hadsereg, hanem a gyorsan, sietve,
de még szervezetten visszavonuló vert sereg, lelkierőt öntött belénk, és szinte örömmel, a
közeli szabadulás reményével dolgoztunk. Egy szomorú baleset is történt azokban a
napokban. Az egyik góliát sín megakadt valamiben a vagon szélén, és nem csúszott le, mint a
többi. Liebermann bácsi, a mindig jókedvű kolozsvári borügynök odament, hogy
megvizsgálja, mi akadályozza a sín lecsúszását. Meg is találta: egy szeg állt ki a vagon
szélén. Liebermann bácsi a nála levő kecskelábú feszítő vasrúddal piszkálni kezdte a szeget,
sikerült is neki azt kihúznia, és akkor a nagy nehéz sín megcsúszott, és ráesett a szegény
ember mellkasára. Rögtön lekaptuk róla a sínt, és segítségért siettünk. Mentőautóval vitték be
a landsbergi kórházba. Mire estére bevonultunk a lágerba, jött is a hír, nem tudták
megmenteni, meghalt. Talán ő volt az első halottunk. Aztán jött a többi. Azon a napon,
amikor először volt a lágerban egy nap alatt kilenc halott, Salamon László, aki azelőtt Salló
Tamás néven közíró volt Kolozsváron, megírta kolozsvári körökben később ismertté vált
versét „Kilenc halott” címmel. Egy félig földbevájt bunkert neveztek ki hullakamrának, oda
hordták a meztelen hullákat. A hullákat „személyazonosságuk” nyilvántartása céljából,
mielőtt kivitték volna őket a hullakamrába, pucérra vetkeztették, és a mellcsonton, valamint a
sípcsonton feszülő bőrükre felírták a rabszámukat tintaceruzával. Az irodában aztán
felvezették a személyi lapra, hogy ez és ez, ekkor és ekkor meghalt. A halál oka rendszerint
„Lageroedem” 20 volt. Az éhezés miatt az ember felpuffadt. Arca, szeme alatti bőre
megdagadt, táskás lett, végtagjai elkékültek, felpuffadtak.
Július 20-án merényletet követtek el a „Führer” ellen. Erről úgy értesültünk, hogy az
őrséget, mely főleg öreg, népfölkelő Wehrmachtosokból állt, átvette az SS. Gyakorlatilag ez
azt jelentette, hogy a katonazubbonyuk melléről a „Reichs Adler”-t, a birodalmi sas jelvényt,
20 Vizenyő, ödéma, gyakori lágerbetegség