Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

42 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
Lassan oda is kúsztunk, de egy őr észrevett és ránk kiáltott. Mondtuk, hogy csak éppen
dolgunkat akartuk végezni. Ott állt egészen addig, míg vissza nem csámborogtunk a többiek
közé. Hajnalban megjött a vonatszerelvény, néhány nyitott marhavagonnal. Beszálltunk. Egy
vagonba kerültem Lőrincz Tibi osztálytársammal, aki alig tartotta magát, és három
székelyföldi rabtársammal, akik az átlagnál jobb erőben voltak. A vonat elindult, de alig
mentünk néhány kilométert, alacsonyan szálló amerikai repülők, melyek azt hihették, hogy
valamilyen katonai célpont vagyunk, elkezdték gépfegyverezni a vonatunkat. A mozdony
találatot kapott, kiment belőle a gőz, és nagy sistergéssel megállt. A német őrök „Tieffliege”
kiáltással kiugrottak a vagonokból és beszaladtak az erdőbe. Aki csak tudott, közülünk is,
ugrott utánuk. A három székelyföldi rabtársam – álljon itt a nevük: két testvér, Rüvel Dudi és
bátyja, Zsiga, valamint Bacher Sanyi – és én valahogy egymáshoz csapódtunk. A Rüvel
testvérek „civilben” falusi mészárosok és marhakereskedők voltak, tehát az én szememben
viharedzett embereknek számítottak. A hármas lágerban egy ideig kápókként szerepeltek,
mivelhogy rámenős fiúk voltak. De aztán flekkesek lettek, legyengültek, és ide kerültek a
négyesbe. Bacher Sanyit nem ismertem addig. Otthon valamelyik fakereskedő cégnél
dolgozott. Ukrajnában volt munkaszolgálatos, és éppen hazaengedték szabadságra, amikor
jött a deportálás, és fiatal feleségével együtt elvitték őket Auschwitzba. Sanyi, amikor látta,
hogy az őrök „dekkolnak” az erdőben, hirtelen „átvette a vezetést”, kiadta a parancsot: „fiúk,
ugrás ki a vagonból, nyomás az erdőbe”. Hívtam osztálytársamat is, de túl gyenge volt ahhoz,
hogy leugorjon a vagonból és beszaladjon az erdőbe. Mi négyen kiugrottunk, helyesebben
kiejtettük magunkat a tehervagonból, átláboltunk a vasúti váltók drótjain és berohantunk az
erdőbe. Láttuk az őreinket lapulni a fák alatt. „Te, ezek jobban félnek, mint mi”. Bacher
Sanyi felismerte a helyzetet, és mondta: „Fiúk, itt az alkalom, meg kell szökni. Vissza a
vonathoz, átbújni alatta, be az erdőbe a másik oldalon. A légi veszély elmúltával mindenkit,
aki kimászott a vagonokból, összeszednek. De mi már nem leszünk közöttük. A vagonok
ajtaja csak errefele van nyitva, a másik oldalon nem is fognak keresni!” Így is tettünk. Még
tartott a gépfegyverezés, amikor visszamentünk a vonatszerelvényhez, átbújtunk az egyik
vagon alatt, lerohantunk a töltésről és be az erdőbe. Egy ideig még szaladtunk, ahogy bírtunk.
Egy kis csendes tisztásra értünk. Nem messze az erdő szélétől, ahonnan kibukkantunk, egy
szénaszárító deszkaépület állt. Ott elbújtunk a szénába pihenni. Egyszer csak nyílik a kapu és
egy német repülős altiszt néz be. „Van itt valaki?” – kérdezte. Bacher Sanyi, aki jól tudott
németül, azt felelte, hogy vagyunk egy néhányan, sebesültek is vannak közöttünk, a
légitámadás miatt bújtunk ide. „Hányan vagytok?” – kérdezte. „Vagy negyvenen” – hangzott
a ravasz felelet. „Várjatok itt, megyek és hozok segítséget” – mondta a katona, és elment. Hát
azt mi nem fogjuk megvárni. A bejárattal ellentétes oldalon laza volt a deszkafal, ott
kibújtunk – és vissza az erdőbe. Tovább szaladtunk, mentünk, mind messzebb és messzebb a
lágertől, a vasútvonaltól. Már nagyon kimerültek voltunk, jól benne lehettünk a délutánban,
amikor kiértünk egy lankás mezőre, mely gyengén lejtett egy kis falu irányába. Oda
igyekeztünk, a faluba. Az első nagy háznál átbújtunk a kerítésen, besomfordáltunk a hatalmas
gazdasági épületbe, mely kocsiszín volt és szénapadlás. Létra volt odatámasztva,
felmásztunk, és hullákként terültünk el az illatos szénában. Akkor vettük észre csak, hogy a
Zsiga homlokán éktelen nagy seb vérzik. Azonkívül ő volt a legöregebb és a leggyengébb is
négyünk közül. Sanyi és Dudi elindultak a faluba „tarhálni”, mi ketten Zsigával ott
maradtunk a szénapadláson. Kiszedtem egy néhány tetőcserepet, hogy láthassam, mi van
odakint. Éppen arra a lejtős mezőre láthattam, ahol keresztülvágtunk idejöttünkben. Kis idő
múlva megjöttek Sanyiék, megrakodva főtt krumplival, kenyérdarabokkal, egy-egy kis
darabka kaláccsal és vajjal. A falusiak tudják: a háború elveszett, jönnek az amerikai
csapatok. A „házigazdánk” is bejött a pajtájába, nem láthatott minket, de tudhatta, hogy ott
vagyunk. Hangosan szólt hozzánk, megnyugtatott, maradjunk csak ott, ahol vagyunk,
kérdezte, hogy kell-e valami. Nyugodtan maradtunk, hova is mentünk volna? Zsiga elkezdett