Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
16 PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás<br />
A téglagyárban szakértő téglavető cigányok készítették a „cigánytéglát” gazdag<br />
nagybátyám tervbe vett házához. A cigánytégla gyártásának, égetésének minden csínjátbínját<br />
megfigyeltem. Az egész néhány hetet tartott. A még meleg téglákat 250 darabonként<br />
„pángétába” rakták, ezeket én tartottam számon. A jó cigánytégla, ha kalapáccsal gyengéden<br />
megütik, csengő hangot ad. A munkával töltött nyár után megkezdődött az iskola, számomra<br />
az V.-ik osztály.<br />
1944 tavaszán, pontosabban március 27-én, az orosz frontról visszavonuló német csapatok<br />
megszállták Kolozsvárt. Azonnal megszűnt a tanítás a város összes iskolájában. Kiadták az<br />
„év végi” bizonyítványokat, nekem az V-ik osztály elvégzéséről. Azon a bizonyos napon,<br />
amit a soha el nem felejthető élményeim között tartogatok, mindenkit hazaküldtek ebédelni<br />
azzal, hogy a fiúk azonnal jöjjenek vissza munkához öltözve. Két órakor együtt voltunk<br />
mind. Kipakoltuk az udvarra a padokat, térképeket, táblákat, a könyveket, a szertárat,<br />
egyszóval mindent, ami azt jelezte, hogy itt valaha iskola volt. Délután öt óra felé mindent<br />
elszállítottak valahová. Friss szalmát hoztak, leszórtuk a padlóra. És máris, a szélesre tárt<br />
kapun jöttek be a frontkatonák. Zárt sorokban, összeszorított állkapoccsal, üveges szemekkel,<br />
szótlan komorsággal masíroztak be az udvarra. Én meg ott álltam az udvaron és néztem a<br />
némán menetelő, fáradt, kimerült embereket. Nem voltak félelmetesek, hanem elszántak és<br />
rendkívül fegyelmezettek. Valami nagy erő hatalmában levő szürke gépezet, mely<br />
parancsszóra, mozdulatlan arccal használná a nyakában levő géppisztolyt. Szédelegve értem<br />
haza. Aznap estére jegyem volt egy Mozart koncertre, ahova már nem mentem el.<br />
Új élet kezdődött mindannyiunk számára. Bevezették a sárga csillag viselését, a kijárási<br />
megszorításokat. Engem behívtak a Zsidó Tanácshoz, igazolványt, lepecsételt sárga<br />
karszalagot és egy biciklit adtak. Legfontosabb volt az a kényelvű igazolvány, mely szerint „a<br />
fentnevezett a kolozsvári Zsidó Tanács rendőre és felvigyáz arra, hogy sárgacsillagos zsidók<br />
csak a mellékutcákban járjanak”. Jelentenünk kellett minden incidenst, de szerencsére nem<br />
volt ilyesmi. Ez a „szerepem” nem tartott sokáig. Megtudtuk, hogy a kolozsvári téglagyárban<br />
gettó lesz számunkra, és akármikor értünk jöhetnek. Készültünk, ahogy lehetett,<br />
csomagoltunk, amire „ott” esetleg szükség lehet. Vettünk Atom GG-t (tetűport). Levágattuk<br />
kishúgom szép, mézszínű copfját.<br />
Anyám, aki mindig fegyelmezett és józan volt, egyszer csak végigvágta magát a kopasz<br />
sezlonon, zokogva ölelte magához Zsuzsikát, és zokogva mondta: „Megölnek bennünket,<br />
levágják a hajunkat és megölnek…” Apám vigasztalta: „Ne félj, Mama, itt vagyunk mi,<br />
férfiak, mi dolgozni fogunk, nektek nem lesz semmi bajotok.”<br />
Egy napon apám konflisért küldött engem a Főtérre. Felraktuk rá az előkészített holmikat,<br />
két összecsavart szamosújvári „perzsa” szőnyeget és apám kis üzleti vaskasszáját, ami nem<br />
volt más, mint egy cipődoboz nagyságú, kulcsra zárható barna fémskatulya, benne iratok és<br />
egy kis dobozkában a család ékszerei: apám pecsétgyűrűje, anyám gyűrűje egy nagy I-betűs<br />
monogrammal, a kishúgom aranygyűrűje, egy nyaklánc medalionnal és három-négy pár<br />
fülbevaló. Elhajtattunk dr. Gyenge László ügyvéd lakására, a Szamos-partra, és mindent<br />
átadtunk ennek a bátor embernek. Azokban az időkben, Dr. Gyenge László, nyilaskeresztes<br />
jelvénnyel a gomblyukában, bátran védte Kolozsvár kicsi zsidait ügyes-bajos dolgaikban a<br />
törvényszéken. Itt, dr. Gyenge előtt mondta nekem apám, hogy ha vége lesz ennek a<br />
helyzetnek és valami lesz vele, akkor én jöjjek ide, és itt mindent visszakapok.<br />
A gettózás Kolozsváron 1944. május harmadikán kezdődött. Nem emlékszem arra, hogy<br />
értünk milyen napon jöttek. Arra emlékszem, hogy egy civil és egy rendőr jött értünk.<br />
Elvették a megmaradt jegygyűrűket, apám Doxa zsebóráját, az én kis olcsó karórámat és a<br />
konyhai vekkert is, mert, mint mondták, a gettóba nem szabad órát vinni.<br />
Sem a civil, sem a rendőr nem volt kolozsvári, ezt a kiejtésükről mindjárt észre lehetett<br />
venni. Mi úgy hallottuk, hogy a kolozsvári rendőrök nem vállalták el ezt a munkát. Ezért