Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

4 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
I. fejezet. 1929-től 1940-ig
Az út, melyet hetvenhét életévem alatt bejártam az én sorsom, és egyszersmind része
annak a kemény életútnak, melyben részt kellett vennie mindenkinek, aki Közép-Európa
keleti részén született a XX. század első felében. A Kárpátok ölében sohasem volt könnyű az
élet. A táj elragadó szépségű, a föld gazdag. A szorgalmas munka eredményeként minden
megterem: búza, gyümölcs, szőlő és virág. A messzi múltban gyökereznek településeink,
falvaink, városaink. Többszáz éves templomaink, iskoláink, egyetemeink, színházaink
gazdag és színes lelki életről, magas műveltségről tanúskodnak. Az itt nevelkedett emberek,
akárhova is kerültek, helyüket mindig megállták.
Azonban e gyönyörű vidék lakosságát időtlen idők óta kegyetlen próbára tették az
egymást követő, kívülről jövő beavatkozások. Háborúk, inváziók, rendszerváltozások,
cselszövések, országhatárok tologatásai kegyetlenül megzavarták az életet. Az én
nemzedékemnek, a huszadik század derekán, akarva-akaratlan többször változott
állampolgársága, anélkül, hogy kimozdult volna lakhelyéről. Saját szülőföldünkön, az őseink
és miáltalunk épített iskoláinkban, falvainkban és városainkban anyanyelvünket a közéletben
nem használhattuk, vallásunkat a kommunizmus évtizedei alatt csak titokban gyakorolhattuk.
A súlyos megpróbáltatások következtében jónéhányan közülünk alkalmazkodási
igyekezetükben elvesztették emberségüket. Gyakran kellett megalkudni, anyagi vagy erkölcsi
áldozatokat hozni a túlélés érdekében. Élni kellett, családot eltartani, alkalmazkodni az éppen
hatalmon levőkhöz. És megmenteni minden áron, ami a mienk. De a többség állta a sarat,
megmaradt erdélyi magyarnak.
Ilyen helyen születtem, 1929 tavaszán, és ebben a helyzetben nőttem fel. Sok szempontból
még most is „abból élek”, amit zsenge koromban tanultam, amihez hozzáedződtem az
óvodában, elemi iskolában és az alatt az öt gimnáziumi év alatt, amit sikerült majdnem
zavartalanul elvégeznem, még a nagy „kaland”, vagyis a deportálás előtt. Kisgyermekként,
majd serdülő fiúként tizenöt évet éltem le ott, abban a városban, ahol születtem, Kolozsváron,
Erdély fővárosában. Először román állampolgárként tizenegy évet, majd ugyanott, négy évet
mint a magyar állam polgára.
Mindkét szülőm falusi származású.
Édesapám Bihardiószegen, Erdély keleti szélén, a mostani magyar határ közvetlen
közelében született. Az ottani elemi iskolában járta ki az akkor kötelező öt elemi osztályt.
Apai nagyszüleim szegények voltak. Ők és gyermekeik, akár csak az egész nagy falu
lakossága, csakis magyarul beszéltek, románokkal semmi dolguk nem volt – Trianonig.
Édesanyám Ördöngősfüzesen, az Erdély közepét elfoglaló lankás dombvidéken látta meg
a napvilágot. Apámmal ellentétben jómódú családba született. A falusi elemi iskola elvégzése
után a közeli városba, Szamosújvárra járt be, és elvégezte az ottani polgári iskolát, ami
jelentős alapműveltséget adott abban az időben. Apám faluja színtiszta magyar falu volt, de
anyám szülőfalujában, a faluvégen oláhok is laktak. Füzesi családom, a magyaron kívül
románul és jiddisül is tudott. Mindkét szülőm a régi magyar világban nőtt fel. Magyarságukat
megtartották azután is, hogy Erdélyt 1920-ban, a párizsi „békekonferencia” határozata
alapján megszállták a románok. Az első világháború győztes nagyhatalmai Németországot és
az Osztrák–Magyar Monarchiát akarták megbüntetni, de a szegény kis Magyarországot
nyomorították meg.
De térjünk csak a „tárgyra” vagyis az én életemre. Szüleim zsidó vallásúak voltak, de
különböző értelemben. Édesanyám vallásos ortodox zsidó családban nőtt fel, ahol szigorúan
betartottak minden zsidó szertartást. Ezzel szemben apám családja megelégedett az évi két
nagy zsidó vallásos ünnep: az újév és a hosszúnap, vagyis a bűnbánat napja megtartásával.