Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

34 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
fenyőtörzseket hármasával lánccal egymáshoz kötöttük, és traktorok elvontatták. Az ott
maradt tönköket és gyökereket kirobbantották a földből a Todt szervezet szakemberei. Még
most is emlékszem ezekre az apró robbantásokra: a trombitaszó hangjára, mely felszólított,
hogy bújjunk meg, „dekkoljunk”, valamint a robbanásokra, a levegőben terjengő puskapor
szagra, a trombitás lefújásra. A szerterepült darabokat összeszedtük, felhasogattuk,
felrepesztettük, csomóba raktuk, majd azokat is elvitték tűzifának. Az így felszabadult
hatalmas terület közepére vonatszámra rengeteg kavicsot hordtunk. Hatalmas billenő
vagonok és nyitott billenő teherautók hordták a sok kavicsot. Ezeket lapáttal szórtuk ki a
sínek mellé. A felgyűlt kavicsdombra ráemeltük a vasúti síneket, alájuk „krámpácsoltuk” a
sok kavicsot, és most már erre a kavics-töltésre, mely egyre csak emelkedett-növekedett,
került rá a többi kavics-rakomány. Vagonszámra hozták a mozdonyok a szép fehér kavicsot a
közeli kavicsbányákból.
Az egyik ilyen Kieselgrube-ban (kavicsbánya) dolgoztam egyszer én is néhány napot.
Kedves emlékem maradt, ahogy az ottani kantinos megvendégelt minket, rabokat, savanyított
káposztával. Kis csapatunkat beengedte a vállalat hatalmas, díszesen faragott faburkolatú
étkezőtermébe, ahol nehéz, barnára pácolt tölgyfaasztalok mellé ültettek. Igazi nehéz
székeken ültünk, és hatalmas tálakban hozták hidegen a finom, apróra vágott savanyú
káposztát (Sauerkraut). Igaz, más semmi sem volt hozzá, de a káposztából annyit ehettünk,
amennyit csak bírtunk. Sohse felejtem el, most is fel tudom idézni „annak” a savanyú
káposztának az ízét.
De térjünk vissza a munkatelepre. A vagonokból a kavicsot kiszórtuk, a vonat elment. Mi
a kavicsot a sínek és a talpfák alá krámpácsoltuk, erre a célra lapátot és kalapácsfejű nagy
nehéz csákányt használtunk. A sínpárok emelkedtek, egyre nagyobb kavicsdomb képződött
alattuk. Aztán a sínpárokat megkétszerezték, megháromszorozták. Éjjel, nappal, három
váltásban folyt a munka, szemmel már nem lehetett átfogni az építkezés területét. Nőtt a
hatalmas kavicsdomb, zakatoltak a szerelvények a kavicsdomb tetején. Közben új
munkatelepek létesültek a közelben, raktárakat építettünk, új vasútvonalat húztunk, villanyt
szereltünk. Megindultak a cementszállítmányok. Ki kellett rakni – mégpedig gyorsan – a
húszkilós cementes zsákokat. A vagon nyitott ajtajától a raktárig kétszer két szál vastag
deszkát fektettek le, azokon jöttünk ki hátunkon a cementes zsákkal, és mentünk vissza újabb
zsákért, naponta tíz-tizenkét órán át, egy félórai ebédszünettel. Néha volt egy híg leves, néha
az sem. Szünet nélkül hordtam én is vállamon a zsákokat, míg a munkanap tartott.
Következett a betonkeverés, hatalmas gépekkel. A híg betont hatalmas formákba öntöttük,
betonvas szerkezetekre. A síneket leszedtük. Hatalmas emelődaruk segítségével a gigantikus
kavicsdombot megfelelő nagyságú betonidomokkal befedtük, az idomokat egymáshoz
illesztettük, a réseket bebetonoztuk. A kavicsdombot, mely csupán magnak kellett, hogy
ráhelyezzék a betonhéjat, óriás kotrógépekkel, exkavátorokkal kivájták, a kavicsot a
betontetőre hordták rá. Ebben az időben én a „Siemens und Schuckert Werke”-nél dolgoztam
mint mindenes és asztalosinas, mert annak adtam ki magam. Gärtner, landsbergi lakosú
munkavezetőm, hamar rájött arra, hogy milyen „asztalos” is vagyok én. Egyszer egy asztalt
csináltatott velem, gyalulatlan fenyődeszkából. Meglátta, hogy az asztallapba alulról felfelé
verem be a szeget, hogy azoknak a hegye kukkra állt az asztal lapján, akár csak egy
sündisznó hátán a tüskék. Mikor nagy igyekezettel le akartam azokat görbíteni, nagyot
kacagott, mondta, hogy neki is van egy gimnazista fia, az se ügyesebb. Gärtner bácsi
segítségével aztán megcsináltuk az asztalt. Egy nap, munka után, 15 főnyi kis csapatunkkal
begyalogoltunk a városba, Landsbergbe, elmasíroztunk Gärtner bácsi lakásáig. Elvittük az
asztalt is, és nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a falépcsőkön felvigyem a lakásig. A
felesége lehetett az az asszony, aki adott nekem egy egész gyönyörű kétfontos, fényeshéjú
barna veknit. Eldugtam a blúzomba, hogy senki meg ne láthassa. Vittem apámhoz, aki éppen
megint a kórházban volt. Hosszas töprengés után a cipót „eladtuk” az orvosoknak, akik adtak