Martin JÃ¡nos: SorsvÃ¡llalÃ¡s - PÃ¡zmÃ¡ny PÃ©ter Elektronikus KÃ¶nyvtÃ¡r

More documents

Recommendations

Info

38 PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás ólmos eső miatt, elhúzódott az ennivaló nélküli ebédszünet. Testileg már le voltunk robbanva mindannyian, legfeljebb a lélek tartotta bennünk az erőt, hogy mozogjunk, tegyünk-vegyünk. Mindenki hangtalanul zokogott, hazagondolt, ami tudtuk jól: már nem létezett… Apám már a végét járta. A kórházba már fel sem vették. A félig földbe ásott bunkerek egy részét kinevezték „Schohnung Barakke”-nak, ahova azokat helyezték el „kímélés” céljából, akik már nem voltak képesek dolgozni. Még nem haltak meg, de semmi remény sem volt már arra, hogy még egyszer lábra állhassanak. Ő is oda került. Munka után, amikor csak tudtam, odamentem lelket verni belé. Egyszer kaptunk ketten egy vöröskeresztes csomagot. Ketten egyet, az is fel volt bontva. Volt benne egy fél kiló kockacukor, egy doboz szardínia és egy csomag cigaretta. A szardíniát és a cigarettát elcseréltük kenyérre és levesekre. A cukrot lassanként megettük. Én úgy segítettem magamon, hogy felcsaptam „szénkereskedőnek” egy időre, ameddig csak lehetett. Munkahelyemen szép fényes szénbrikett volt felhalmozva, onnan „organizáltam” minden nap 2-3 darabot. Kockázatos volt bevinni a lágerba, mert a kapunál motoztak. Az emberek ezt-azt „elorganizáltak” a munkahelyről, azt keresték az őrök, tapogatva a bevonuló népet. Én a nagyon bő nadrágom szárát alul a bokámnál bekötöttem dróttal és oda süllyesztettem a briketteket. Nagyon kockázatos volt, mert akit szénlopáson kaptak, azt először is alaposan elverték, majd a lágerkapu közelében a dupla drótkerítés közötti legereblyézett sávra állították ki 24 órára, nyakában táblával: „Széntolvaj” felirattal. Én arra számítottam – és amint kiderült, helyesen –, hogy a motozó őr nem fog előttem annyira meghajolni, hogy felfedezze az alsó lábszáramon, a bokámhoz közel lapuló széndarabokat. A briketteket így szépen bevittem a lágerba. Első utam a kenyérraktár ablakához vezetett, ahol dr. G. Ede neves kolozsvári bőrgyógyász vágta és osztotta a kenyéradagokat. Ő „megvette” a briketteket egy szép adag kenyérért, amit azonnal „kifizetett”. Mondta, hogy a briketteket vigyem be a kórházba, tegyem le a kályha mellé. Úgy is tettem, de kis idő múlva onnan is elemeltem az „árumat”, és újból eladtam, ezúttal valamelyik kórházi orvosnak, 1-2 csajka levesért. Emlékszem, már 1945-ben voltunk, jól benne a télben, amikor apám utoljára volt kint dolgozni. Nagy hideg volt. Egy kis vasútállomáson dolgoztunk, takarítottuk a körletet, az állomásfőnök ezt-azt csináltatott velünk. Jó kommandó volt, az őr is rendes volt. Míg mi a szabadban dolgoztunk, ő egész nap a rendelkezésünkre bocsátott, kimustrált, kis dobkályhával ellátott vasúti személykocsiban melegedett. Az apám feladata volt a kályhát állandóan tömni. Apám már nagyon gyenge volt, még ezt a munkát is nehezen végezte. Azon a napon többször elájult. Vonattal mentünk vissza a lágerba akkor is, mint minden munkanap után. A landsbergi állomástól a láger kapujáig kézben vittük apámat. A nyakában lógó csajkájában a kanál hallhatóan oda-oda koccant a csajka oldalához. „Húzzák már az öregnek a harangot” – jegyezte meg a minket kísérő őr. Attól kezdve apám többet nem volt képes kivonulni munkára. Keze-lába megdagadt, szeme alatt betáskásodott, felpuffadt a bőre. Állandóan szomjazott. Még egyszer bekerült a kórházba. Gyakran volt magán kívül, ájulásszerű állapotban. Engem mindig felismert, amikor jöttem őt meglátogatni munka után. Enni nem akart, nem is tudott, mindig ivott volna. A többi beteg panaszkodott rá, hogy felkel és megissza a teát vagy a vizet az ágyszomszédok csajkájából. Tőlem is mindig inni kért. Az orvosok megmondták nekem, hogy fel van fújódva, teste tele van vízzel, nem lenne szabad innia olyan sokat. De semmi vízelvonó orvosság nem volt. Nagyon szenvedett, és amikor próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem volna szabad innia, akkor azt mondta: „hadd csak el, majd megmondalak anyunak, hogy nem akartál nekem még egy pohár vizet sem adni”. Igyekeztem nem sírni, akkoriban ez néha sikerült is. Abban az évben nagyon hideg volt a tél. Sok hó esett, erős szelek fújtak. Néha kivezényeltek minket a vasútvonalat megtisztítani a hótól. Keserves munka volt. Kétoldalt erdő magaslott. A folyosószerű vasúti töltésen kegyetlen huzatként fújt a jeges szél. Gyenge ruhánk alá cementes zsákot tettünk. Ez ugyan tilos volt, szabotázsnak tekintették. Nem
PPEK / <strong>Martin</strong> János: Sorsvállalás 39 mindenkinek sikerült ilyen nagy kincset, mint egy üres csementes zsák, szereznie. Kaptunk valamilyen furcsa alakú, háromujjú filc-kesztyűt, a tűzvonalból kerülhetett hozzánk. Eredetileg arra szolgálhatott, hogy a fegyvert el lehessen sütni kesztyűben is. De dolgozni nem lehetett benne, a lapát nyele hamar végzett a gyenge anyaggal. Rongyokba tekertük kezeinket, na meg igyekeztük mozgatni az ujjainkat. A fejünkre kaptunk egy-egy úgynevezett „Teufel Mütze”-t. Sötétzöld, kötött, vékony sapka volt, mely tökéletesen simult a kopasz fejre és a füleket is majdnem teljesen befedte. Elöl a homlokon, pont a közepén kis csúcsot képezett, lefelé mutatva. Talán emiatt nevezték „ördögsapkának”. Legnagyobb probléma a lábujjak védelme volt a hideg ellen. Jó lábbelije csak néhány kápónak és más tisztségviselőnek, valamint a katonáknak volt, de ők is táncoltak a hidegtől. Akkor fagytak meg a nagylábujjaim. A kezem, tenyerem, ujjaim olyan merevek voltak a hidegtől, olyan dermedtek, hogy nem tudtam fogni, nem tudtam behajlítani az ujjaimat, csak ha előbb alaposan megfújtam, megdörzsöltem azokat. Viszont a közben elszaporodott tetvek sem tudtak mozogni a ruha alatt a hidegtől. Néha sütött a nap, és olyankor behunytam a szememet, és ábrándoztam arról, hogy itt napozom a bajor Alpok tövében, nem messze Garmisch-Partenkirchentől. Még az őrök sem zavartak ábrándozásomban, ők is fáztak, pedig sokkal jobban fel voltak öltözve és jobban táplálkoztak, mint mi. Ha egy kis meleghez jutottunk a déli pihenő alatt, a tetvek elkezdtek mozogni, és az nagyon kellemetlen, viszkető érzés volt. „Nyargalódzik rajtam az tetvek serege, Mert szurkos az üngöm, nincs ki fejérítse.” Buga Jakab éneke gyakran jutott eszembe abban az időben. Igen lassan tavaszodott, a háború elhúzódott. A „drótnélküli távíró”, a „hallottam, hogy mondták” vagyis a „hágézé” (Ich hatte gehört zu sagen), vagy a vécéhírügynökségi „távirati iroda” jelentései a kiábrándult őrök elejtett szavaira támaszkodva jelezték, hogy Budapestet ostromolják az oroszok, hogy Budapestet megszállták, elesett. Kezdtem én is gyengülni, alig volt már valami kis izom, hús rajtam. Apám a végét járta. Megkezdődött a hármas láger – mely munkaláger volt – lassú felszámolása. A megsemmisítő gépezet, a gázkamrák, krematóriumok messze voltak tőlünk, vagy talán már nem is működtek. Így aztán a munkaképtelen, súlyos betegeket átvitték a négyes lágerba, melyet kineveztek „Schonugs Lager” (kímélő)-nek. Itt mindenki olyan félig földbe épített barakkban, bunkerban lakott, melyek építésén annak idején én is részt vettem. A négyes lágerből az emberek nem jártak ki dolgozni. Enni kaptak valami keveset, de egész nap fekhettek a pokrócuk alatt, tetveik társaságában, míg meg nem haltak szép csendben. Egy SS tisztiorvos jelölte ki azokat, akiket a hármas lágerből a négyesbe helyeznek át. Apám, már öntudatlanul, közöttük volt. Jelentkeztem az SS orvos előtt, ami példátlan tett volt, és kértem, hogy engem is engedjen menni a négyesbe. „Du bist nicht krank!” – mondta és pofon vágott. Minden bátorságomat összeszedve kértem, hogy engedjen el, hadd menjek apámmal. Kegyesen megengedte, hiszen kellett is néhány „erősebb” ember, aki képes majd a kétkerekű, billenő szekereket elhúzni-tolni a néhány kilométerre levő négyes számú lágerba. Én azt a szekeret toltam, amelyikben apám volt. A nyakában lógott a kenyérzsákja, abban a csajkája a napi kenyéradagjával. Ezt a kis könnyű terhelést sem bírta, lehúzta a nyakát. Hogy könnyítsek rajta, levettem a nyakáról a kenyérzsákot. Már nem ismert meg, odakapott, hogy mintegy védje a tulajdonát. Ahogy megérkeztünk, szétválasztottak minket. Engem a még járni tudó, viszonylag egészségeseket elszállásoló bunkerbe tettek. Már esteledett, éppen csak meg tudtam jegyezni, hogy apám melyik bunkerbe került. Sötétedés után már nem volt szabad kimenni. Az a néhány erősebb görög-zsidó fogoly, akik a „Lagerpolizei” tisztségét töltötték be, rövid botjaikkal és „Dali, Dali” kiáltozással megkergették az embert. Reggel első dolgom volt apám bunkerét felkeresni, hogy a kenyerét odaadjam neki. Már nem is volt ott,
Page 1 and 2: PPEK 500 Martin János: Sorsvállal
Page 3 and 4: PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 37: PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 89 and 90:
PPEK / Martin János: Sorsvállalá
Page 91 and 92:
Page 93 and 94:
Page 95 and 96:
Page 97 and 98:
Page 99 and 100:
Page 101 and 102:
Page 103 and 104:
Page 105 and 106:
Page 107 and 108:
Page 109 and 110:
Page 111 and 112:
Page 113 and 114:
Page 115 and 116:
Page 117 and 118:
Page 119 and 120:
Page 121 and 122:
Page 123 and 124:
Page 125 and 126:
Page 127 and 128:
Page 129 and 130:
Page 131 and 132:
Page 133 and 134:
Page 135 and 136:
Page 137 and 138:
Page 139 and 140:
Page 141 and 142:
Page 143 and 144:
Page 145 and 146:
Page 147 and 148:
Page 149 and 150:
Page 151 and 152:
Page 153 and 154:
Page 155 and 156:
Page 157 and 158:
Page 159 and 160:
Page 161 and 162:
Page 163 and 164:
Page 165 and 166:
Page 167 and 168:
Page 169 and 170:
Page 171 and 172:
Page 173 and 174:
Page 175 and 176:
Page 177 and 178:
Page 179 and 180:
Page 181 and 182:
Page 183 and 184:
Page 185 and 186:
Page 187 and 188:
Page 189 and 190:
Page 191 and 192:
Page 193 and 194:
Page 195 and 196:
Page 197 and 198:
show all

Martin JÃ¡nos: SorsvÃ¡llalÃ¡s - PÃ¡zmÃ¡ny PÃ©ter Elektronikus KÃ¶nyvtÃ¡r

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?