Martin János: Sorsvállalás - Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

18 PPEK / Martin János: Sorsvállalás
Május 19-én, 15-ik születésnapomon, barátaim egy pálcára szúrt néhány krumplival és
hagymával ajándékoztak meg.
A hónap végén megkezdődött a gettó kiürítése. Azt mondták nekünk, hogy Magyarország
belsejébe, Kenyérmezőre visznek minket, ahol a család együtt marad, a férfiak dolgozni
fognak. Lassan ürült a gettó. Tervszerűen vitték az embereket a vasúthoz. A kiürült
„lakrészekben” ott maradt minden, amit nem bírtak elvinni. A vonathoz gyalog kellett menni,
így mindenki annyit vett magához, amennyit elbírt. Egyre több lett az elhagyott családi
fészek a téglaszárítókban. Osztálytársaimmal bekóboroltuk az elhagyott helyeket. Bebeültünk
egy-egy ilyen szomorú, néma holmikkal rakott, elfüggönyözött táborhelyre és
kánonban énekeltük:
Erdő mélyén
Esti csendben
Hallod a csalogány
Édes dalát
Szívedbe zengi
Bánatát.
Mindenki az osztályból, akinek a családja még nem került sorra, ott volt. Még azok is,
akik a kivételezett 500 családdal Svájcba kerültek.
Teljesen váratlanul, június másodikán délelőtt amerikai bombázók megtámadták
Kolozsvárt. Semmiféle katonai célpont nem volt városunk területén. A Fellegváron és a
Csillaghegyen levő légelhárító ütegek nem érhették el a magasban úszó „Liberator” gépeket.
Egy kolozsvári újságnak a bombázás 60-ik évfordulóján megjelent cikkéből idézek:
„…40 perc alatt 1.200 bombát dobtak le a városra. Meghalt 362 civil, 32 magyar
honvéd és 65 német katona. Sebesült mintegy 1,000. Elpusztult 327 földszintes és 58
emeletes lakóház, károkat szenvedett 792 földszintes és 68 emeletes lakóház.
Bombatalálat érte a vasútállomást, a vasúti műhelyeket, a cipőgyárat, az
acélárugyárat, a gyufagyárat, a Marianum leánygimnáziumot és a Diakonissza
református kórházat…”
A bombázás a vasút környékét sújtotta. A legtöbbet szenvedtek a kis munkásházak lakói,
valamint az állomás közelében levő emeletes lakóházak. A gettóból lehetett látni, amint a
finombőrgyár épülete ég.
Sohasem fogom megérteni, hogy miért kellett a békés lakosságot hadigépekkel gyilkolni.
Egyesek azt mondták, hogy a mi deportálásunkat akarták volna megelőzni, dehát a
vasútvonalat egyetlen egy találat sem érte.
Lassan ránk is sor került. Felpakoltunk mi is, mint málhás szamarak. Nagymamát, a többi
öreggel szekéren vitték a vagonokhoz. Útközben mi is el kellett dobjunk egy-egy csomagot.
Anyám görcsösen hozta a nagy mosdótálat, benne a tisztálkodási szerekkel. Apám és én
nehéz hátizsákot és mindkét kezünkben egy-egy súlyos csomagot vittünk. Mindnyájan több
rendbéli ruhát viseltünk, ami még jobban igénybe vette erőnket.
A cipőgyár rakodó helyén álltak a tisztára súrolt tehervagonok, rajtuk a felirat: 24 ember
vagy 8 ló. Nem tudom, hányan zsúfolódtunk be a vagonba. A mi családunk a vagon jobb
sarkában húzódott meg. Apám elment, hogy édesanyját meglátogassa, akit az öregekkel
együtt külön vagonban helyeztek el. Akkor látták egymást utoljára.
Apámat „vagonparancsnoknak” nevezték ki. Megmondták neki, hogy ha valaki megszökik
a vagonból, akkor őt lövik le, ha meg ő szökik meg, akkor a családjával végeznek.