Családi Kör, 2018. augusztus 2.

iport
Szomorú egy élet…
Az egészségügyben uralkodó állapotok hiteles képet adnak az országról. Egyesek
ordítanak, mások csöndben tűrnek, a vezetők kétnaponta változtatják a döntéseiket,
aki rámenős, az eléri, amit akar, s egyre többen vannak azok, akiknek a családtagjaik,
ismerőseik is már külföldön élnek. Az alábbi történet személyes tapasztalatokon
alapul, minden egyéb, ami nem került bele a szövegbe, de ott van a sorok
között, az nem más, mint az emberi képzelőerő szüleménye.
– Jó napot! Maga az?
– Jó napot, én volnék.
– A doktor úr jelezte, hogy lehetne jönni
a műtétre.
– Rendben. Mikor?
– Holnap. Pénteken. Megfelel az időpont?
– Megfelel, de ööö… úgy tudom, a műtét
előtt kellene véreredmény, belgyógyászati
vizsgálat…
– Ezeket nem szerezte be?
– Nem, mert nyolc hónappal ezelőtt kaptam
beutalót, de ha akkor azonnal végigjárom
az orvosokat, és begyűjtöm az eredményeket,
gondolom, ma már nem lennének
érvényesek.
– Ez igaz… Jöjjön akkor jövő szerdán,
aznap befekszik, másnap megműtik. Addig,
amit be tud szerezni, azt hozza magával,
amit nem, azt majd a műtét után.
– Elnézést, de a műtét után mi értelme
van összeszedni azokat a papírokat, hogy
operálásra alkalmas állapotban vagyok?
– Mindegy. Ahogy mondtam is, amit lehet,
gyűjtsön össze keddig, aztán szerdán
találkozunk…
A vezeklőcsuha nélküli Canossa-járásom
pénteken, a vérvételi időpont kiharcolásával
kezdődött.
– Jó napot, szeretnék bejelentkezni
hétfőre.
– Oszt ugyan mellik hétfőre?
– Arra, ami most jön.
– No ez má’ nem jelentkezés, hanem
bepofátlankodás.
– Ami engem illet, úgy hívja, ahogy akarja,
de muszáj, mert szerdán már vinnem kell
az eredményeket a kórházba.
– Mikor operálják magát?
– Csütörtökön.
– Oszt ugyan mellik csütörtökön?
– Azon, ami most következik.
– Jesszus Mária! Akkor ez tényleg sürgős,
jöjjön hétfőn reggel hétre!
Vérvétel pipa, következett a belgyógyászat
az egészségházban. Kedden 8 és 11 között
kivártam a soromat, majd mikor jött a
doktornő, akkor a nővér közölte:
– No, István (nem így hívnak, de mivel
rám nézett, szó nélkül elfogadtam a névváltoztatást
– a szerz. megj.), menjen a kórházba,
s keresse a Csányi doktort!
Hogy miért ültem ott három órát, azt dehogy
mertem megkérdezni, örültem, hogy
valaki szólt hozzám, s erre mindösszesen
csak 180 percet kellett várnom.
A kórházban Csányi doktor elégedetten
bólogatott az eredmények láttán, de azért
keresztkérdéseket tett fel:
– Dohányzik?
– Nem.
– Iszik?
– Nem fogyasztok alkoholt.
– Semennyit?
– Évente egy háromdecis sört…
– Kártyázni tud?
– Nem.
– Szomorú egy élet lehet. Műtétre alkalmas.
Viszlát!
Nem lehetett Rejtő mögé rejtőzni
Szerdán kilenc órakor jelentkeztem a
felvételi osztályon. Az orvos még átnézett,
majd intett a nővérnek, hogy kísérjen fel az
emeletre. A szobában két ágy volt egymás
mellett, az egyikre lepakoltam, a másikra
lefeküdtem, és vártam. Aztán jött a nővér,
tapintatosan megkérdezte, van-e rokonom,
barátom, ismerősöm, akit fel tudok hívni,
hogy megvegye a gyógyharisnyát, amelyet
a doktor úr ajánlott. Az jutott eszembe, hát
hogy a fenébe ne lenne, s azon kezdtem el
töprengeni, a számításba jöhető öt-hat ember
közül ki ér rá legjobban.
„Tudja, nagyon sokan vannak, akik ilyen
helyzetben senkit nem tudnak értesíteni”
– közölte a nővérke, aki ezzel az egy mondatával
a saját kérdésének létjogosultságát
támasztotta alá.
Mivel édesapám nyugdíjas, ő szerezte
be a gyógyharisnyát, amely potom 3700
dinárba került. Dehogy tartozunk a felső
tízezerhez, hogy apám ennyi pénzzel szaladgáljon,
de éppen egy nappal korábban
kapott – tíz százalékkal csökkentett – nyugdíjat,
s mivel a gyógyszertárban lehetett
kártyával fizetni, így sikerült megvásárolnia
a zokniféleséget.
Lefeküdtem az ágyra, és elkezdtem olvasni.
Egyszer benyitott valaki, aki azon
szerb szavak kíséretében, hogy „u je… tu
ima nekoga” (ó, ba… meg, itt van valaki)
szinte csak másodpercekre zavarta meg a
figyelmemet.
Fél óra múlva ismét nyílt az ajtó, s ezután
egy igen hangos női sikoly hallatszott,
valamint egy csattanás, mivel az illető elhajította
a felmosórongyot. Ekkor már nem
tehettem meg, hogy továbbra is Rejtő Jenő
A láthatatlan légió című könyve mögé bújjak,
s kénytelen voltam kikukucskálni az olvasmányom
mögül.
Természetesen azonnal villámellenőrzést
is tartottam: tegnap borotválkoztam,
meg egy szőrös férfi láttán csak nem kezd
el minden, ebbe a szobába betévedő nő
káromkodni meg sikongatni. Pizsama is van
rajtam, a Rejtő-könyv borítója sem annyira
félelmetes, hogy ilyen hatást váltson ki a
nőkből. De mire mindezt végigzongoráztam,
az előbb még sikító asszony már ott
állt a szobában, így azonnal lecsaptam a kínálkozó
alkalomra:
– Kezicsókolom, én vagyok ilyen ijesztő?
– Jaj, ne haragudjon már, tényleg elnézést,
csak az ápártmánbá ritkán szokott
vendég lenni…
– Hol?
– Az ápártmánbá, ahol maga is van.
No, legalább kiderült, emiatt káromkodott
a nővérke is, mivel az „ápártmánbá” ők
a ruháikat tárolják. Meg emiatt sikított a takarítónő
is, mert ő is megszokta, hogy nincs
itt senki.
„Lehet, már nem volt hely a másik szobában,
aztán bedugták magát ide. De örüljön,
itt majd nyugodtan aludhat” – mondta a
kedves néni, majd hozzátette, hogy holnap
másik takarítónő lesz, ő is bizonyára sikítani
fog, amikor meglát.
Ebédre kaptam egy joghurtot meg egy
bundás kenyeret. Aztán olvastam, majd
négy óra körül megint hoztak ennivalót,
aminek annyira megörültem, hogy a boldogságomat
nem tudtam magamban
tartani:
– Ó de jó, uzsonna! Épp jókor, már kezdtem
éhes lenni! – mondtam az ételt felszolgáló
személynek, ő azonban azonnal
felvilágosított:
– No, maga tán még nem volt kórházban?!
– kérdezte, de meg se várta a választ
(„de bizony hogy voltam, méghozzá négyévesen”),
így folytatta: – Nem uzsonna ez,
hanem vacsora! Hiszen már négy óra van!
– és mivel a fejtágítás megvolt, így ki is
ment.
Azt hiszem, négy órakor még sosem vacsoráztam,
de ennek a sorozatnak is egyszer
vége kellett szakadnia. Öt perc alatt
meg is ettem az ebédre kapott adaggal
méretben, minőségben, állagban és ízben
teljesen megegyező porciót, majd elsétáltam
a közeli pékhez, és vettem pizzát, pogácsát,
kiflit, gyűjtőnevükön vacsorát, mert
tudtam, ennyi kalóriával biztosan nem élem
12 2018. augusztus 2.