Családi Kör, 2018. augusztus 2.

meg az éjfélt, amikortól kezdve a műtét miatt
nem szabad ennem.
Lefekvés előtt az ügyeletes nővér röviden
ismertette a csütörtöki menetrendet:
4:00 – ébresztés
4:30 – vérnyomásmérés
5:00 – zuhanyozás
6:00 – vizit
A négy órai lámpafelkapcsolás eléggé
morbidnak tűnt.
Idegesség után álmosság
Viszont nem lett az, mert már 3:30-kor
felébredtem, és vártam a hivatalos ébresztőt,
az azonban végül fél órát csúszott. A
többi nagyjából pontos volt, s amikor afelől
érdeklődtem, mikor lesz a műtét, akkor
azt mondták, hogy fél nyolc után. Ez be is
igazolódott, ugyanis már majdnem tíz óra
volt, mikor szóltak, hogy indulás. Útban a
műtő felé egy nővérke még megkérdezte:
– Ideges?
„Fél négy és fél nyolc között voltam ideges.
Azóta már csak fáradt és álmos vagyok”
– ez volt az utolsó mondat, amelyre emlékszem,
utána arra ébredtem, hogy már az
„ápártmánbán” fekszem.
A csütörtök gyorsan el is múlt, s következett
a péntek. Mivel a reggeli- és az
ebédadagok egy istenért sem akartak növekedni,
arra kértem a látogatókat, hogy a
szeretetükkel egyenesen arányos ételmenynyiséget
hozzanak. Az orvosok és a nővérek
is mondták, hogy pépeset kell ennem.
Hogy az ebédre kapott rántott hús eredetileg
mennyire tartozott a pépes ételek közé,
azt nem az én dolgom megítélni, viszont
szépen összerágtam, így pépessé lett. A rokonok
hozták is a finomabbnál finomabb
pépes kajákat: rántott hal, sült gomba,
meggybefőtt, Milka csokoládé, amelyek
a fogaimnak köszönhetően egytől egyig
legalább olyan pépesekké váltak, mint az
intézménytől kapott rántott hús.
Elég eseménytelenül múlnak az ember
napjai a kórházban. Eszik, alszik, olvas, kibotorkál
az illemhelyig, aztán megint minden
elölről. Viszont az éjszakák, azok izgalmasak.
– VALIKA, VALIKAAAAA – kezdődött
olyan nyolc óra felé az ordibálás az egyik
szobából. És az, hogy kezdődött, még nem
lett volna baj, de folytatódott is húsz másodpercenként.
Hozzám éppen betévedt az
Ági nevű kedves nővér, és megkértem őt,
ugyan küldje már a Valikát, mert ennek így
sose lesz vége.
Mire Ági kimondta, hogy „nincs Valika
nevű nővér”, végre jött a pontos utasítás:
– JUHÁSZ VALÉRIA! HOZD AZ OLLÓT!
Elég bambán nézhettem szegény nővérre,
ő gyorsan felvilágosított:
– Lekötöztük a bácsit, azért kéri az ollót…
De ha zavarja a kiabálás, nyugodtan
csukja be az ajtót!
Megfogadtam a tanácsot, s gondoltam
magamban, ha lehetne, be is zárnám, mert
ha ez az ordibálós egyszer elszabadul, a
hangjából ítélve, amíg nem lesz meg Valika,
olyan ámokfutásba kezd, hogy abból én,
köszönöm, de nem kérek. A nővérke még
megkérdezte, kérek-e fájdalomcsillapítót,
erre annyit mondtam, már reggel sem kértem,
viszont ha ez ki van fizetve, akkor az
én adagomat nyugodtan adják oda a Valika
holléte iránt már egy órája élénken érdeklődő
bácsinak.
A kulcsmondatot tessék megtanulni
Szombaton már egész jól voltam, de
hiába, a hazaengedés kulcsmondatát nekem
senki nem árulta el. Pedig nagyon
egyszerű, mindössze két szó: Volt széklet.
Ha hiszik, ha nem, ennyit kell mondani,
onnantól kezdve a beteg meggyógyult, a
beteg már nem is beteg, hanem makkegészséges,
s azonnal töltik ki az elbocsátási
formanyomtatványt!
De sajnos, én ezt későn tudtam meg, így
még egy egész eseménytelen szombatot
bent töltöttem a kórházban. Vagyis egy dolog
történt, amely után eldöntöttem: vasárnap
reggel, ha máshogy nem is, de szóbelileg
biztosan lesz székletem, s haza fogok
menni.
Ez az egy eset pedig az volt, amikor már
tényleg csak szenvedtem a kényelmetlen
kórházi ágyon, már olvasni se bírtam, a párna
sem állt jól, s akkor az ügyeletes nővér
bejött, s azt mondta:
– Így is halálra unjuk magunkat, s ez a
nap nem 24, hanem 25 órás lesz…
Mi van?! És akkor esett le nekem, hogy
az aznapi éjszaka plusz egy órával tovább
tart, mert háromkor vissza kell állítani az
órát hajnali kettőre. Itt eltört a mécses, aminek
a már említett „akkorishazamegyek”
lett a következménye. Annyi lélekerőm még
volt, hogy megkérdezzem a nővért, hogy a
hajnali négy órakor történő ébresztőnek mi
az oka.
– Mindig így szoktuk, már évek óta.
No, megvagytok, gondoltam magamban,
és azonnal visszatámadtam, de az akciót
bájos mosoly mögé rejtve:
– Kedves nővérke, én már három napja
fekszem itt bent. Semmi baj nem volt velem,
nem kiabáltam, nem követelőztem,
még az állam által finanszírozott fájdalomcsillapítót
is nagy nemesen felajánlottam a
bajtársaimnak. Van-e arra lehetőség, hogy
engem ne keltsenek fel négykor, hanem
mondjuk egy-másfél órával később?
Kis gondolkodás után a nővér picinyke
fejbólogatásba kezdett, s azt válaszolta:
– Igen, szerintem nincs ennek semmi
akadálya.
Vasárnap, hajnali hat órakor, az éhhalál
közepette, félhomályban ültem az ágyon,
riport
és ettem a sült húst, a sült krumplit, a Jaffa
cakes-et, a banános csokit. Az ügyeletes
nővér megérkezett, s átadta a betegekkel
kapcsolatos tudnivalókat a kolléganőnek.
Beléptek a szobába, pontosan látták, hogy
mi történik (habzsolja a beteg az ételt),
ezért nem kapcsolták fel a villanyt.
„Ő jól van, péntek óta nem kér fájdalomcsillapítót,
pépeset eszik a műtét óta”
– mondta az éjszakás, a másik bólogatott,
s én is így tettem, közben egy újabb dupla
falat rántott csirkét pépesítettem meg.
Kicsit később az ügyeletes orvos is megérkezett,
s elhangzott a kulcskérdés, természetesen
igennel feleltem rá. Amikor vége
lett a vizitnek, s az orvos indult az irodába,
akkor a folyosón letámadtam:
– Doktor úr, nekem semmi bajom. Szeretném
azzal segíteni az országot, hogy
megspórolom a mai ebédet és vacsorát,
illetve a holnapi reggelit, úgyhogy legyen
szíves, hívja fel az orvost, aki engem operált,
s mondja meg neki, jól vagyok.
– Jól értem, haza akar ma menni?
– Nem csak akarok, én ma haza fogok
menni. Higgye el, mindenkinek jobb lesz.
Az öregek biztos ismerik azt az örök érvényű
igazságot, hogy kórházból élve csak
hétköznapokon lehet eltávozni, mert akkor
dolgoznak azon az osztályon, ahol kiadják
a papírokat. Ahogy a kötelező négyórás ébresztés
is csak megszokás kérdése, ugyanúgy
a „csak hétfő és péntek között lehet
hazamenni” elmélet sem igaz, csak kicsit
rámenősnek kell lenni.
Egy óra múlva készen voltak a papírjaim,
elköszöntem a kedves nővérkéktől, akik
előtt le a kalappal, ugyanis ők azok, ahogy
felénk mondani szokás, szarból próbálnak
várat építeni, s ez az én tapasztalataim alapján
sikerül is nekik.
Az orvos szólt, hogy szerdán kell ellenőrzésre
jönnöm.
– De szerda az ünnep. Biztos, hogy
dolgoznak?
– Persze, maga csak jöjjön, nekünk nem
ünnep, mindenki dolgozik.
– De nehogy az legyen, hogy kijövök, aztán
kiderül, hogy mégis ünnep…
– Nem, nem, pénteken mondta az igazgató,
hogy nem ünnep. Csak nem fogja
megváltoztatni a döntését hétfőn vagy
kedden!
Szerdán beléptem a váróterembe, elindultam
a tolóablak felé, ahol a következő
felirat fogadott:
„Az ünnep miatt nem dolgozunk.”
Szerbia, én így szeretlek. Aki meg fogja
magát, és divatból meg egyéb furcsa (anyagi
biztonság, minőségi [köz]oktatás, közbiztonság)
okok miatt kivándorol, az meg is érdemli
a sorsát, ugyanis ilyen és ehhez hasonló történetekkel
soha életében nem fog találkozni.
Szomorú egy élet…
TŐKE János
2018. augusztus 2. 13