Családi Kör, 2018. augusztus 2.

Szepesi
(1922–2018)
sport
Reggelijét várta éppen az akkori Palics (ma Patria) Szálló éttermében, és hamarosan
csatlakozott hozzá Radivoje Marković, a Belgrádi Rádió riportere is. Valami keveréknyelven
próbáltak szót érteni, hiszen az idősebb szerb újságíró franciául, ő pedig
németül beszélt. Az volt a dolgom, hogy tolmácsuk és kísérőjük legyek. Így született
az ötlet, hogy interjút készítsek vele. Szepesi György magyar rádióriporterrel,
aki már akkor élő legendának számított ezen a tájon.
Úgyis ott vagy…
Szerkesztőségi feladat volt tehát a beszélgetés
és jegyzetelés, és Szepesi hagyta
faggatni magát. Egyetlen kikötése volt:
tegezzem. Ez persze nem ment könnyen,
hiszen vagy negyedszázaddal később születtem,
mint ő. Megnyerő modora, a barátságos
hátba veregetés aztán ezen a holtponton
is átsegített.
SZEPESI GYÖRGY A PÁLYA MELLETT
SÉTÁLVA KÖZVETÍTETT,
SZABADKÁN 1973. MÁRCIUS 26-ÁN IS
Sűrű programot alakítottak ki vendéglátóival,
a Szabadkai Rádió akkori vezetőivel
együtt, hiszen a budapesti vendég nemcsak
a pályára, későbbi alkalmi munkahelyére
volt kíváncsi, hanem a két csapat játékosaival
és edzőivel is meg szeretett volna
ismerkedni. Kijutottunk így a palicsi focipályára,
az akkor még egyfajta sportközpontként
működő létesítménybe, ahol a Crvena
zvezda gárdája készült a vasárnapi meccsre.
Könnyű, átmozgató edzést tartott, és Szepesinek
azonnal feltűnt a szőke jobbszélső,
aki nagyokat sprintelt a pályán. „Ő lesz a Petrović?”
– kérdezte, és hamarosan beszédbe
elegyedtek. Vladimir, aki a Pižon becenevet
kapta, eléggé szertelen válaszokat adott,
ekkor még nem igazán szokta az újságírók
kérdezősködését. A tapasztalt kommentátor
jelezte: ha a pályán is ilyen csapkodóan
játszik, sok galibát okoz a védelemnek.
Figyeltem, tanulni próbáltam, miközben
magam is ismerkedtem a játékosokkal. A
vendéglátók segítettek, és kávézás közben
Szepesi egyszer csak megszólalt: „Marković
kollégám ismeri ezeket a focistákat, azért
nem jött velünk. Én meg, ha már úgyis itt
vagyok, legalább közelebbről is megismerem
őket. Amúgy meg egyébként is mindig
készülni szoktam.”
A sport akkori időszerű kérdései is fölmerültek,
az Újpest korai kupabúcsúja, az
akkor éppen dúló vita a profik és amatőrök
indulási jogáról, de a jugoszláv és a magyar
foci rivalizálásáról is.
„Vannak olyan szerencsétlen egybeesések
az életben, mint a magyar aranycsapat
és az ötvenes évek nagy jugoszláv válogatottjának
a párhuzamos megjelenése.
Mindegyik többre vihette volna, ha nálunk
a történelmi események nem szólnak közbe,
vagy ha valamelyik válogatott legalább
tíz év eltéréssel lép a porondra. Így az olimpiák
sorában akár Londont, akár Helsinkit
nézem, vagy a labdarúgó-világbajnokságokat,
mondjuk, Svájcot és Svédországot,
de Chilét is idesorolhatom, tartaniuk kellett
egymástól. Joggal, mert azóta sincs egyik
országnak sem olyan válogatottja. És ez akkor
is igaz, ha nem kellett gyakran egymás
ellen mérkőzniük.”
Öcsi, a zseni
SZEPESI 51 ÉVESEN, SZABADKÁN, A SPARTACUS–
CRVENA ZVEZDA BAJNOKI MECCS UTÁN. BALRÓL
E SOROK ÍRÓJA – AKKOR FELEANNYI IDŐSKÉNT...
Nem kerültük meg örök szívfájdalmát, a
berni vb-döntő meccsét sem, amelyen Puskás
sérülten játszott, és az NSZK 3:2 arányban
legyőzte az aranycsapatot. Herberger
taktikája, Liebrich durvasága, a bírók tévedései
és sok minden más szóba került, de
ma is hallom a Puskás Ferencet dicsérő szavait.
„Zseni, futballistaként és emberként is.
Na és nagyon jó csapattársai voltak. Kocsis,
Bozsik, Czibor, Grosics, Lantos, Zsengellér,
Hidegkuti…”
Fejből mondta az összeállítást. Bearától
Zebecig a jugoszlávokét is.
(A zseniális labdarúgót aztán csak jó
tíz évvel a beszélgetésünk után engedték
hazalátogatni a Kádár-rendszer illetékesei.
Az a hír járta, hogy éppen Szepesi
közbenjárására…)
Akkor még zajlottak a világbajnoki selejtezők,
és mindkét ország válogatottja érdekelt
volt. Érdekes, hogy Szepesi óvatosan
tippelt. Lélekben ugyan (meg elsősorban
szíve szerint) 80:20 arányban látta a továbbjutási
esélyeket, de azért hozzátette: „Írjál
inkább 50:50-et. ”
Annyit is írtam. Az interjú aztán az akkori
7 Nap 1973. március 30-ai számának 14. oldalán
jelent meg, és egy későbbi budapesti
találkozásunk alkalmával megköszönte.
Azt mondta, tetszett neki, de valószínűleg
udvariasságból tette. Amúgy is mindig szívesen
ment a határon túli magyarok közé,
csak elvétve utasította vissza az invitálásokat.
Erdélyben, a Felvidéken és nálunk
is járt élőújságokon, alkalmi találkozókon,
ahogy bennünket is szívesen fogadott
Budapesten.
Kérte, hogy a cikkemben ne írjak sokat
arról, hogy milyen jó kapcsolatot ápol
az aranycsapat tagjaival, akik közül sokan
külföldön voltak, és csak ott tudott velük
találkozni. „Nem biztos, hogy odahaza
megértenék ezt a ragaszkodást, pedig
ha a pályámon elértem valamit, akkor azt
nekik köszönhetem” – mondta egy kicsit
szomorúan.
Maga is rendszeresen sportolt egyébként,
szinte haláláig, és nem szívesen beszélt
a magánéletéről. Pedig rendezett
családi életet élt, egyetlen fia pedig megbecsült
orvos lett. Nem is akart más lenni, őt
nem vonzotta az újságírói, a riporteri pálya.
Nem feledkezett meg beszélgetéseink
során a nagy elődről, Pluhár Istvánról, és
a pályatársról, Gulyás Gyuláról sem. Nagy
tisztelettel emlegette őket, ahogy az akkortájt
ismertté váló fiatal kollégáit is.
Szepesi György július 25-én hunyt el Budapesten,
96 éves korában.
(A jövő héten: Szepesi – A szakma első
embere)
NÉMETH János
2018. augusztus 2. 39