Családi Kör, 2018. augusztus 2.

KÉPHISTÓRIÁK
„Az ókori athéniak a testet öltött – vagyis
általuk testformába képzelt – istenek szobrai
között emeltek egy külön szobortalapzatot,
és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle
istent. Azt mondták: ez az »ismeretlen
isten« helye. Agnosztosz theosz.” (Görgey
Gábor)
Amikor Zentán jártak
az ismeretlen istenek
30 2018. augusztus 2.
Mindig ezek a bizonyos üres szobortalapzatok,
elárvult vagy már eredendően
is árván hagyott posztamensek jutnak az
eszembe, amikor üresen álló, mondhatni,
elhagyatott hídlábakat látok, képen vagy
élőben, egyre megy. Van, ahol lerombolt,
felrobbantott hidak helyén szándékosan
hagyják ott az ilyeneket mementóként,
máshol meg csak túl költséges volna elbontani,
eltakarítani a folyómederből, ezért
hagyják hátra az akkorra már lezárt háborúk
után is még évtizedekig. A sorsukra…
Az enyészetnek… A hídlábakat. Mint üres
posztamenseket.
Mindig szobrokat képzeltem ezekre a
talapzatokra. Nagyokat, hatalmasakat, épp
a mottóul választott idézetünkben említetteket
is, az égiekkel vetekedőket, sőt, az
Olümposz lakóinak is fricskát mutatókat.
Akkorákat, mint a rodoszi kolosszus, vagy
még annál is nagyobbakat, monumentálisakat,
amelyeknek egy igazi, emberi léptékkel
mért hídláb csak arra volna elég, hogy
az egyik lábát megtámasszák rajtuk, de a
másik vádlijuknak már másik talapzatot kellene
emelni. Az üres hídlábak azonban már
nem az ismeretlen istenek tiszteletét jelképezik,
hanem az ember teremtőképességét,
-készségét, kreativitását, amely ilyen csodálatos
építményekkel képes átívelni a halálos
völgyeket, kanyonokat. Utat teremt a nagy
vizek fölé, keskeny pallóként szeli át az aprócska,
keskeny patakok medrét, és vaskos
konstrukciókkal a helyenként végtelennek
látszó folyamokat, kontinenseket köt öszsze,
népek és nemzetek és kultúrák között
hoz létre élő kapcsolatot, megteremtve a
kölcsönhatások kibontakozásának lehetőségét.
És igen, az emberi gyarlóságot is jelképezik
az örökül helyben maradt üres hídlábak,
a mementók, a pusztító erőt, amely
a szellem bukásának pillanatában minduntalan
felülkerekedik a kreativitáson és a
teremtő, a megvalósult, a megtestesült csodálatos
képzelőerőn. „Milyen hatalmas bölcsesség
rejlik emögött. Mennyi fölfejthető
rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora
önismeretről – és istenismeretről! – árulkodik
ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat”
– írta Görgey Gábor a budapesti
Magyar Nemzet című napilap 1992. február
1-i számában Agnosztosz theosz címmel
megjelent tárcájában. Itt állunk most huszonhat
esztendővel később – nagyjából
egy emberöltő –, s ma már az újság sem létezik,
amelynek a szerzője volt. Kész, vége,
megszűnt…
Az antik görögök pedig bölcs emberek
voltak, felettébb bölcsek, olyannyira, hogy
évszázadok múltán is van mit tanulnunk tőlük.
Elsősorban alázatból – és nem megalázkodásból
vagy meghunyászkodásból. „Először
is ama belátásról, hogy mindent tudni
és mindent megismerni lehetetlen. De
azért megostromolandó! Még ha lehetetlen
is.” Mert igazán nem kutakodott, nem tett
semmit tudásának fejlesztéséért az, akiben
soha nem fogalmazódott meg a gondolat,
hogy „mindent tudni akarok”, vagy „mindent
is!”, még ha eleve nyilvánvaló is volt számára,
hogy vállalkozása, de legfőképp annak
teljes sikere halandó számára mindenképp
elérhetetlen… Da a legszebbek mégis épp
azok a délibábos délutánok, amikor az ilyen
és ezekhez hasonló gondolatok megfogalmazódnak
az ember fejében. Amikor Don
Quijote-i bölcsességgel, a képzelet fizikai
határait feszegetve megostromolja a lehetetlent…
„Tulajdonképpen ez a folyamatos
ostrom az emberi gondolkodás története.
A lehetetlenből mindig elhódítani valamit.
Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból
roppant piramis épül az évezredekben,
de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem