Tarjányi Eszter - Irodalomtörténeti Közlemények

ItK
tehát, hogy Lisznyai költészetét sikerült megszabadítani ettől a makacsul továbbhagyo-
308
Irodalomtörténeti Közlemények
200. C. évfolyam . szám
mányozódó és egyre inkább torznak tűnő behatárolástól. A másik, az esztétikai jellegű
átértékelésének a kérdése sokkal kényesebb. Az ezt érintő tanulmányoknak már a szó-
használata, az elhallgatás és a kimondás feszültségében elhelyezhető óvatossága is int az
elhamarkodott véleményformálástól. Szinte mintha tiltott területre lépnénk ennek firtatásakor.
Kerényi Ferenc szerint „Lisznyai Kálmán esetében nem kerülhet sor perújrafelvételre,
feledettsége indokolt.” 47 Szilágyi Márton szerint is „Lisznyai […] verseit végigolvasva
sem tűnik úgy, hogy létezhetnék esztétikai érdekeltsége bármiféle újrafölfedezésnek.” 48
Mindketten történeti, művelődéstörténeti érdeklődéstől vezérelve nyúlnak a Lisznyaikérdéshez
és alaposan ismerik a szakirodalmat. Szándékosan nem ismertetik tehát a másik
oldal véleményét, mert feltehetőleg nem akartak homályos érvelésű és szenzációhajhászónak
tűnő értékítéleteket még más véleményére támaszkodva sem bemutatni, és az
újabb évtizedek irodalmi kánonját átértékelő lendületbe Lisznyai átértékelésének a kérdését
bevezetni. Történetiségében kezelve, a maga korába helyezve ezeket a verseket
valóban csak a „torz” és „nevetséges” jelzőkkel válhatnak körülírhatóvá.
A másik vélemény viszont nem annyira Lisznyai idejében, a költői kiteljesedésének a
korában keresi a magyarázatot, hanem a későbbi időszak megbocsátóbb szempontjait
érvényesíti. Az előbb ismertetett megállapítások előtt jóval korábban már megjelentek
olyan nézetek, amelyek jelzik Lisznyai költészete a 20. századi költészeti törekvések
alapján történő újraolvasásának a fő csapásait. „Az impresszionista név senkire sem illik
úgy, mint őrá” – írja Pitroff Pál, és szerinte ennek kiteljesítésében csak a közepes tehetsége
gátolta meg. A Nyáréj című versét említi, mint amiben „megvannak a neoimpresszionista
irányok minden hibái és erényei”. 49 Hasonlóképpen nyilatkozik Ökrös Irén
is, aki szerint Lisznyai furcsa, természet-lényeget fürkésző verseiben „később a századforduló
embertípusa keresi talajvesztett életérzésének a legjobban megfelelő formát”, és
– folytatja – az „aktív-demokrata romantikus szónoklatok levetik az ünnepélyes pátoszt
és a nagyvárosok labirintusában magányosságra kárhoztatott vox humana desztillált,
törékeny versformákba zárja passzivitását, életképtelenségét. Nyugaton a nagyok elefántcsonttoronyba
menekülnek. Ilyen elefántcsonttorony a Byron-i önimádat, a Baudelaireféle
»Charogne«-ról beszélő tömegundor, a Verlaine és Rimbaud-féle extravagancia és
ilyen akaratlan, szándék nélkül való elefántcsonttorony a Lisznyai-féle rendkívüliség
hajszolás is.” 50
Ezekhez hasonló véleményt formált legutóbb Szili József is. Szerinte a „stílustendenciák,
tematikus formatoposzok karakterisztikusabban mutatkozhatnak meg a másod- vagy
harmadvonalban, s kiemelésük kedvéért nemegyszer az értékszempont is a háttérbe szorulhat.
Ki lehet mutatni, hogy már Lisznyai Kálmán tudott olyat rittyenteni (s éppen az
47
KERÉNYI Ferenc, Lisznyai és a palóc „kelmeiség”, Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 22 (1976),
281.
48
SZILÁGYI Márton, i. m., 8.
49
PITROFF Pál, Az első dekadens impresszionista, Élet, 1925. aug. 16., XVI. évf., 17. sz., 325.
50
ÖKRÖS Irén, A sallangos költészet, Debrecen, é. n. [1940], 22.