Tarjányi Eszter - Irodalomtörténeti Közlemények

ItK
Arany által kifigurázott Nyáréjből »az éjszaka zenéje« a példa rá), ami csak évtizedek
Irodalomtörténeti Közlemények
200. C. évfolyam . szám
múlva tűnt fel az európai költészetben. Az Ilona költője és Aldo Palazzeschi is utánaérezhette”.
51
Az Ilona költője, Kosztolányi véleménye kevésbé hízelgő róla, mégis figyelemre érdemes,
mert ő is érzékeli az 1849 utáni költői nemzedék hasonlíthatóságát a költészeti
nyelvet radikálisan megújítani igyekvő avantgárd mozgalmakhoz. Tóth Kálmánról írt
esszéjében Lisznyaira célozva, de általa az egész költői csoportosulást jellemezve fejti ki,
hogy „[s]em a vaskos durvaságban, sem a nyegle pipeskedésben nem ismertek határt.
Épp ez a kettősség a megdöbbentő. A sarat megcukrozták. Lenge istennőjük csárdást
ropott s paprikás ambróziát ivott. Csodálatosan találkoztak bennük az ízléstelenség végletei.
Azokhoz a rongyos, félmeztelen forradalmárokhoz hasonlítottak, akik miután kifosztják
a kastélyokat, lábukra tánccipellőt öltenek, s fejükre rácsapják a legyilkolt főúr
fehér parókáját, hogy annál cifrábbak legyenek. Ők ennek a kornak meghibbant dadaistái,
az akkori háborúnak irodalmi elmebetegei.” 52
Ezekből a véleményekből is látható, hogy az új hang keresésében Lisznyai olyan területekre
tévedt, ahol megelőzte korát. Tehetségének szertelensége azonban nem engedte
meg, hogy a lírai modernség egyik megalapozójaként tarthassuk számon. Valószínűleg
felesleges az óvatosság, Lisznyai ezzel együtt sem fog bekerülni a 19. századi magyar
költészet élvonalába, de pályája jelezheti, hogy a líratörténeti vákuumhelyzet milyen
különös időugrásokat tud előidézni. Lisznyainak a saját költészetéről írott sorai ugyanis –
egzaltáltságuktól most eltekintve – tudatos költői program körvonalait sejtetik. Palóc
dalai, azaz a palóc szellem versformáló lehetőségének felfedezése az új költészeti hang
keresésének ugyanúgy egyik eszköze, mint a madárdal versbe szedése. Lisznyai, amikor
azt állítja, hogy „senki sem beszél olyan jelképesen mint a palóc”, 53 akkor lényegében azt
jelzi, hogy a palócosított költői nyelvvel olyan költői eszközt igyekezett kiaknázni, amely
a jelképes szemléletmódot, a sugallásos, szimbolikusabb beszédmódot helyezi fokozottabban
előtérbe. Madármániáját is azzal magyarázza, hogy megállapítja: a madár „mint
zenész és költő minket különben is jóval fölülmúl”. 54 Vagyis a költői hangot a zeneiség
(a hangzás) irányában megújító elképzelés vonzotta a madárhang felé. Meg sem közelíti
azonban a „Zenét minékünk, csak zenét” sor költőjének, Verlaine-nek a szintjét. Túlzottan
konkrét palóc- és madárkultusza abba az irányba hatott, hogy ezeket a motívumokat
csak egy egzaltált, túlhajtott idegrendszer mániákus bolondériájának láthassuk, a kellő
távolságtartás hiánya eltakarta a fontosabb célt: a költői nyelv modernizálásának a kísérletét.
Sem preszimbolista, sem preimpresszionista, sőt – Kosztolányi soraira utalva –
predadaista költőnek nem lehet tartani, hiszen ezek a motívumok csak csíraként jelentkeznek,
pusztán eredetieskedő költői hangként tűnnek elő, mivel egyetlen egységes szín-
51
SZILI József, Utóhang: Világköltők vagy kozmopolita klasszicizmus? = Sz. J., „Légy, ha birsz, te »világköltő«…”,
Bp., 1998, 207.
52
KOSZTOLÁNYI Dezső, Tóth Kálmán = K. D., Látjátok, feleim, Bp., 1976, 217.
53
LISZNYAI Kálmán, Talpraugrott egésségem vizililiomleve Graefenbergből a magyar olvasó közönséghez,
Pest, 1857, 6.
54
LISZNYAI Kálmán, Madarak pajtása, Pest, 1856, VIII.
309