Tarjányi Eszter - Irodalomtörténeti Közlemények

ItK
A szerkesztői megjegyzésből az látszik, hogy Ronyvafi Tompának tulajdonította az
Irodalomtörténeti Közlemények
200. C. évfolyam . szám
Arianus álnéven megjelent Arany-verset és úgy válaszol rá, ahogy Tompa válaszolt
Arany Vojtina-levelére, azaz átvette a vers célzását és a felkínált szerepet.
Csakhogy ebben az esetben kissé furcsa a viszony. Az Arany-vers alanya fiatal fűzfapoéta
képében könyörög ingyen lap után, és ez egyértelműen a Hölgyfutár poétáira értendő
célzás lehetett. A vers közlésével a Hölgyfutár önkritikát gyakorolt. A választ, a
visszavágást pedig egy fiatal költőnek kellett volna írnia, hiszen a válaszvers egy öreg
költő képében hárítja el az ingyen lap kérését, hivatkozva arra, hogy ő már kiégett és
képtelen a versírásra. Az Arany-vers által felkínált versépítési szituáció így lenne teljes, a
versbeli szerepcsere így valósulna meg tökéletesen. Csakhogy Szemere Miklós 1802-ben
született, tehát Aranynál tizenöt évvel idősebb volt. Szemere részéről nem annyira a
másik kifigurázásaként, játékos versbeli szerepcsereként olvasható a két vers, hanem
inkább őszinte vallomásként érthető.
Arany verse valóban a Vojtina levelekkel megkezdett hangvételt folytatja, amelyet
majd a Vojtina ars poétikájával teljesít ki. Ez is olyan szerepversnek tekinthető, amelyben
a megszólaló a kezdő költő, a fűzfapoéta szerepébe bújva nyilatkozik. Feltűnő azonban,
hogy ez a versszöveg nem kínál fel tanító célzatot, tehát az ars poétikaszerű olvashatóságát
nem engedi meg érvényre jutni, még olyan különös, a versbeli beszélő megváltozásával
működő, szinte az ars poétikai megszólalásmódot kifigurázó formában sem,
ahogy ez a Vojtina ars poétikájában megjelent. A szatirikus felhang és a stílusparódia
beszűrődése azonban itt is nyilvánvaló lehet, de csak akkor, ha tudjuk, hogy Arany írta az
először Arianus álnéven megjelent verset, amelyre a szöveg céloz is az „Aranyat ér minden
sorom” harmadik versszakban szereplő sorával. Csak csodálható, hogy Szemere
Tompára gyanakodott és nem jött rá, hogy az Év kezdetént Arany írta. Kérdés azonban,
hogy a korszak olvasóközönsége, és főleg Arany mit látott, mit tudott ebből.
Ingyen-lap
Kegyedtől, szerkesztő barátom,
Maradnom látom nem lehet,
Lapját nyakamra küldi egyre,
Hogy irjak bele verseket;
De én azt mondom: eztán sem fog
Kapni, mint eddig sem kapott.
Legyen hát szives nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot!
Szárnyas gebém beteg, mogorva,
S mégis mi könnyen meglehet
Üljek rá, a sürü tömeg közt
Megrugna vagy egy németet.
Jobb, töltse ő sötét ólamban
311