KOZMA GÁBOR

A BA B I L O N I G A L U T H A T Á S A A Z S I D Ó I D E N T I T Á S A L A K U L Á S Á R A
„Bezárkózás a nemzeti hagyományba”
Amíg számos zsidó asszimilálódni látszott az ősi, helybéli istenek kultuszába, addig mások
JHWH-központú, új keletű vallásos öntudatra ébredtek. Babilonban a kultikus szertartásokat
nem gyakorolhatták, mert a kultusz egyetlen központja a romokban heverő jeruzsálemi
templom volt egykor. A pogány helyhez kötött istenek képe beleivódott a zsidók tudatába,
ezért Babilon folyóvizei mellett sok száműzött jutott arra a következtetésre, hogy nem
lehet JHWH-t máshol imádni, csak Jeruzsálemben, az ígéret földjén. Ezért álltak ellent a
kérésnek, hogy istenüket idegen földön dicsőítsék, s énekeit idegenben zengjék. Ehelyett
inkább a csecsemők sziklához csapásán elmélkedtek (Zsolt 137).
Ezékiel próféta Babilonban kapja meghívását, a neki adott kinyilatkoztatásban fogalmazódik
meg az, ami a zsidók nehéz helyzetéből való továbblépését segíti. Itt hangzik
el, hogy életüknek új célra és középpontra van szüksége. Az Ez 43,10-11-ben konkretizálódik,
mit kell tennie a népnek, ha önmaga akar maradni. El kell határolódnia a környező
népektől, szent kört kell maga köré formálnia, hogy JHWH a nép körében lehessen. Nem
kacérkodhatnak vakmerően a pogány istenekkel. Az elhatárolódás különböző konkrét
cselekedetekben jutott kifejezésre. Ezek nem feltétlenül voltak újonnan kialakítottak, volt
közöttük a régebbi vallási hagyományból átemelt, s némiképp felújított is. 21 Ilyen volt
például a szombati önmegtartóztatás is, amelynek ekkor már igencsak régi hagyománya
lehetett, hiszen a Pentateuchus több részében találunk erre vonatkozó megjegyzéseket
(Kiv 23,12; 34,21; MTörv 5,12-14; Kiv 20,8-10), de mint a szövetségi hűség legkifejezőbb
jele a babiloni időszakban vált különösen fontossá a nép számára (Jer 17,19-27; Iz 56,1-8.
58,13 sk., Ez 20,12 sk.). A szombat megünneplésének nem csupán értelme, hanem az ünneplés
mikéntje is változott: kezdetben vidám, nyugodt ünnepnap volt, túlnyomórészt
vallási vonatkozású, később, a babiloni fogság alatt, illetve után sok tiltás kötődött hozzá
(vö. Iz 58,13; Jer 17,21-22 – fogság utáni betoldás).
Egy másik megkülönböztető jel a fiúgyermekek körülmetélése lett (Gen 17,9-14). A
„tisztátalan” helyen élő nép, főleg Ezékiel és az ő követői különleges jelentőséget tulajdonítottak
a rituális tisztaságnak, s az étkezési szokásoknak is (Ez 4,12-15. 22,26. 44 sk).
Ezek a megkülönböztető jegyek lettek a zsidó hit látható szimbólumainak helyettesítői,
illetve a hit megvallásának eszközei. Ezek által távolodtak el a környezetükben élőktől,
s ezáltal lettek „szent néppé”. 22 Ekkor válik a monoteizmus (vagy legalábbis a nagyon
erős monolátria) a zsidó egyén személyes identitás-kifejezésének alapelemévé (Ez 14,8).
21
A fogság előtti időszakban a vallási életnek is erős (nagy) családi vonatkozásai voltak, helyet kapott
benne az „egyéni” megnyilvánulás a Jahve-tisztelet mellett. A kultuszcentralizáció ezt háttérbe szorította,
de mégsem tűnt el. A babiloni hódítás megkérdőjelezte a jozijai reform alaptételét, azonban a
családi áhítatot nem érintette. Hiszen a város lerombolása nem a hivatalos, centralizált kultuszt
igazolta. (Vö. ALBERTZ (2003): 136.)
22 ARMSTRONG (1997): 112.
Györgyiné Koncz Judit – Kozma Gábor: Tudományra nevelve, Gerhardus Kiadó, Szeged, 2011. 27