Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

1955-ös felújításba beiktatta azt a képet,
amelynek végén Nagy Péter követe a cár
kegyelmét hirdeti a népnek, ha Péterre
felesküszik. Az óhitűek fanatikus csoportja
ezután vonul a máglyára. A darab bonyolult
világában ez a most újból kihagyott jelenet
teremt rendet, bizonyítva, hogy Nagy Péter
reformjai nem a nép ellenében képviselték a
haladást, E jelenet nem is hosszú, és
csodálatosan szép kórusokat tartalmaz.
Nemcsak dramaturgiailag, zeneileg is kár
érte.
Vitát váltott ki a Hovanscsina új befejezése.
Egy bizonyos: autentikus befejezése
nem maradt ránk. Muszorgszkij helyett
Rimszkij-Korszakov írta meg a tűzhalált
választó óhitűek himnuszát, beleszőve a
cári himnusz kürtjelét. Így egyértelmű,
hogy felesleges ez az áldozat, hiszen a
darab végén megjelenő cári katonák az
életet hoznák a hit fanatikusainak. (Csupán
zárójelben jegyezném meg, hogy Alekszej
Tolsztoj Nagy Péterről szóló regényében -
amely nyilván szintúgy történelmi
kutatások alapján született, mint
Muszorgszkij drámája - a tűzbe vonult
óhitűek Főpapja rejtekajtón elmenekül a
lángoló templomból.) Sosztakovics
Hovanscsina-feldolgozásában, mint azt a
Szófiai Operaház vendégjátékakor láttuk, a
mű nyitánya tér vissza záróakkordként,
mintegy a nép felségének apoteózisos
jelentésével. A mi új verziónkban a tűzhalál
után néhány elhalkuló akkord zárja a
darabot. Hangjaira benépesül a színpad,
dekoratív csoportkép tárul a néző elé
rémült, részvéttelli arcokból.
Hangsúlyozom: hiteles befejezés nincs,
legfeljebb megszokott le-zárás, ez az új
megoldás azonban gyengíti a mondanivalót,
azt tudniillik, hogy a régi világnak,
bármilyen óriásokat adott is, bármilyen
eszményeket, szükségképpen el kellett
buknia.
Békés András rendezését e kritikai
észrevételeimmel egyetemben is rendkívül
értékes teljesítménynek tartom. Sok
mindent világossá tett, motivált, s a zenéhez
és a népdrámához méltó színpadi
keretet munkált ki.
K É P E S GÉZA
A Kalózkisasszony 20.
előadása után
Kolozsvári Grandpierre Emil vígjátéka a
Vidám Színpadon
Napi betevő színházi kritikáink közt
akadnak olyan dicshimnuszokat zengő
megnyilatkozások, melyeknek üres mondatai
mögött érezzük a meggyőződés
hiányát, és a mondatok ügyes elrendezése
ellenére sem támad kedvünk, hogy az
agyondicsért darabot megnézzük. Viszont
vannak olyan szigorú és tanítópálcásan
elmarasztaló bírálatok is, melyek felajzzák
érdeklődésünket a lecsepült
Kazal László a Kalózkisasszonyban (Vidám Színpad) (Iklády László felv. )
darab iránt. A Kalózkisasszony esetében
teljesen újszerű - hogy ne mondjam:
rendhagyó - gyakorlat érvényesült: a
darabbal foglalkozó színházi szakemberek
egyszerűn le akarták fricskázni a
színpadról ezt a - mindenképpen figyelemre
méltó - vígjátékot, megállapítva róla,
hogy kár volt előadni. Ilyen kritikai
előkészítés után mentem el a Vidám
Színpadra, a Kalózkisasszony 20.
előadására. Érthető, hogy nem vártam túl
sokat az estétől. Csalódnom kellett, aminek
őszintén örültem, és most is örülök.
Szívügyem a magyar vígjáték sorsa -
Főleg az, hogy miért nincs vígjátékunk (az
igazán nagyon kevés kivétel csak arra hívja
fel a figyelmet, hogy „pedig, lám,
lehetne"), és ha nagy nehezen egy-
Muszorgszkij: Hovanscsina (Állami Operaház).
Hangszerelte: Rimszkij-Korszakov. fordította:
Nádasdy Kálmán, rendezte: Békés András,
díszlet: Forray Gábor, jelmez: Márk Tivadar,
táncok: Harangozó Gyula, karigazgató: Nagy
Ferenc, vezényel: Kórodi András.
Szereplők: Begányi Ferenc, Bartha Alfonz,
Korondy György, Berczelly István, Kováts Kolos,
Jablonkay Éva, Laczó Ildikó, Katona Lajos,
Nagypál László, Palcsó Sándor, Rajna András,
Domahidy László, Bérczes Mária, Nagy Katalin,
Boross Erzsébet.