Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

sarjadt ki. A Falanszter közösséget mutat be, amely Fourier
utópista szocialista tanításai nyomán és Francis Wright pénzén, az
amerikai Tennessee államban jött létre. Ezt a paradicsomi szigetet
azonban, ahol mindenki kedvére dolgozhat, szórakozhat és
szeretkezhet, kettős veszély fenyegeti : egyfelől a külső környezet,
a farmerek világa részéről, amely nem nézi jó szemmel, hogy
négereket szabadítanak fel, másfelől az egyre élesebb belső viták
oldaláról, amelyet a falanszter gazdasági és politikai helyzete
robbant ki. Considerant, a falanszter fő-ideológusa ebben a
helyzetben romantikus, anarchista tettre szánja el magát. Megöli
papjukat, hogy bebizonyítsa: a „kinti világ" rothadt, néger
bűnbakot fog találni. Várakozása beigazolódik, de a közösséget ez
az esztelen bizonyítás végképpen felbomlasztja. Amikor Charles
Dana, a rendőrfőnök megjelenik, hogy kisajátítsa a falanszter
területét, Brisbane leszúrja a rendőrt, mire Dana emberei végeznek
vele.
A Falanszter dramaturgiai újszerűségét az adja, hogy benne az
individuálisan nyitott világképet egy zárt - ez esetben szociológiai
modell - helyettesíti. A modell mintavétel a világból, eligazító,
beláttató segédeszköz. A drámának azáltal ad új erőtereket, hogy a
horizontja pontosan egybeesik a színpad „horizontjával".
Minthogy rajta túl nincs „világ", a modell csak önmagáról
beszélhet, önmagával folytathat vitát, s amit önmagáról mond, az
tételszerű ítéletekben kerekedik le. (Az ítélet a Falanszter
esetében az anarchikus utópisztikus elméletek és gyakorlat
kritikája.) Az ilyen drámaszerkezet logikája nem lineáris okokozati
láncszemekből következik. hanem a „modell"
működéséből, ahol minden egyes részlet mindig az egészet is
képviseli. Ezért esetenként úgy tűnhet, bárhol el-kezdhető,
befejezhető, folytatható. (Például Considerant drámája alighanem
külön dráma is, nem is.)
Hasonló típusú drámák előadásának két buktatója közül az
egyik, amikor a színész, rendező (vagy már maga az író) a modellből
kilépve a banális aktualitás, a felületi hasonlóság gyermekded
örömével kacsint össze a nézővel. A másik, amikor a
modell absztrakt jellegét húzzák alá, és a puritanizmusnak álcázott
fantáziaszegénység uralkodik el.
A Falanszter azzal kerüli cl az első buktatót, hogy modellje nem
fogalmi úton, hanem ténylegesen létrejött történelmi konstrukcióra
épül. Igazságainak belátását tehát nem a mi esetlegesen feltámadó
morális rezonanciánkra bízza, hanem úgy mutatja be, mint a
történelem morálját. A pécsi előadás Sík Ferenc kitűnő
működésének eredményeképpen állandóan magán viseli a
történelmiség pecsétjét, de ugyanakkor határozott és mégsem
tolakodóan kényszerítő utalások formájában túl is mutat azon.
Pintye Gusztáv háncsból és szalmából összefűzött
díszletkonstrukciója például megteremti a tennessee-i atmoszférát,
de nyitottságával nem zárja ki a tágabb értelmezést sem. Léka
László maszkjai és Vágó Nelli jelmezei is gazdag
jelentésösszefüggésekre hívják fel a figyelmet, amikor utalnak a
hippikommunákra, és markánsan idézik fel a papgyilkosság
ügyében összeült esküdtszékben az amerikai farmerek világát,
másrészt a rendőrök stilizáltabb megjelenítésével a hatalom általánosabb
megfogalmazása ismerhető fel. De Gonda Jánosnak
ügyesen a dráma fogaskerekeibe kapaszkodó zenéje is hasonló
szerepet tölt be, amikor az eredeti afroamerikai folklór-és a mai
beat-, rockmuzsika között húzza ki a dráma zenei vonalát.
A Falanszter azonban nemcsak a laposságot, de a megemészthetetlen
szárazság veszélyét is elkerüli. Hernádi darab-ját
mindenekelőtt az különbözteti meg a szokványos vitadrámáktól,
hogy dramaturgiai gondolkodása nem statikus, hanem
dinamikus. Nem elemez, hanem levezet, és ezzel hallatlanul izgalmassá
teszi az együttgondolkodást. Darabja tulajdonképpen
nem más, mint a jelképszerű kezdő színpadkép - a meggyilkolt
pap ravatala körül táncoló, éneklő társaság - feszültségének és
talányának fokozatos megfejtése. De a megismerés izgalma,
amelyet a dráma kínál, azzal lesz teljes, hogy Sík Ferenc rendezése
megteremti hozzá a vizuális közeget. A látvány dinamizmusában
a gondolat parafrázisát figyelhetjük meg. A mozgalmasan
bonyolult és színes kezdőképből Sík egyetlen lendületes
ívvel és egyre gyorsuló ritmust diktálva jut el a zárókép
szűkszavú egyszerűségéhez: amikor a Francis Wrightot alakító
Tímár Éva összegörnyedő alakját látjuk utoljára az egyetlen
reflektor fényében. A darab utolsó jelenete Síknál már pontosan
azzal a késpengeszerű villanással zajlik, ahogy egy levezetést
szokott követni a felismerés. A táncok vagy a szereplőknek a
tánchoz kapcsolódó, mintegy arról le-leszakadó mozgása
nemcsak állandó lüktetést, életszerű hömpölygést ad az egyhuzamban
folyó előadásnak, hanem közvetíti a darab belső
gondolati rétegeit is. Az előadás gördülékenységéhez, a gondosan
kimunkált színészi alakítások is nagyban hozzájárulnak. Az egyes
szerepek töretlen folyamatosságát leginkább Tímár Éva Francis
Wrightjában lehet érzékelni, akinek a némajelenetekben, például
a tárgyalási jelenetben is mindig súlya volt, testtartása, tekintete
szavak nélkül is kifejező. De Holl István (okosan átgondolt,
gyémántkeménységű Brisbane-jével), Kézdy György (konok
logikájú Richardsonjával), Győry Emil (el-szánt, fanatikusan
lobogó Considerantjával) csakúgy, mint ifj. Kőmíves Sándor,
Bujtor István, Kovács Dénes és a többiek is nagyszerűen
összemunkált együttesben járultak hozzá a sikerhez.
Öt vidéki ősbemutató ... Összeöltött darabelemzésekből szokás
végezetül kihúzni egy közös szálat, hogy le lehessen vonni
valamilyen frappáns tematikai vagy elvi tanulságot. Ennek most
több okból is el kellene maradnia. Először: a kép, amelyet ezek a
jegyzetek a vidéki színházakról nyújtanak, nem léphet fel a
körképszerű felmérés igényével, hiszen fontos, eb-ben az évadban
nemcsak egy-egy előadással feltűnő színházak kimaradtak belőle.
Másodszor: kételkedem abban, hogy az öt ősbemutató, amelyet a
véletlen zsúfolt össze számomra két hónap alatt, a konkrét
színházi feladatokon túl valamilyen közös elvi tanulságnak lett
volna - akár csak önkéntelen - illusztrációja. De talán épp ebben
lehet összefoglalni az öt be-mutató tapasztalatát. Mi is történt ez
alatt a két hónap alatt Láthattunk egy érdekes Csehov-rendezést
és egy Betti-darabot, három magyar ősbemutatót, köztük egy
drámaíróként eddig nem ismert magyar író és egy rendezőként
eddig nem ismert magyar színész „felfedezését". Az is kiderült,
hogy a vidéki szín-házak mindegyike, a maga módján és
lehetőségeihez mérten, önálló programot kezd kialakítani. , Egyegy
jó vidéki előadás ma már nem véletlenszerű esemény. A
kimunkáltságon, koncentráltságon érződik, hogy megvan mögötte
a fedezet. Írók neve kezd lassacskán egy-egy vidéki színházhoz
kapcsolódni. Dramaturgok lépnek ki a passzív és névtelen literátor
szerep-köréből, hogy gyakorlati munkával kössenek össze színházi
és irodalmi érdeket. Tehetséges rendezők és színészek fognak
össze hosszabb idő óta közös vállalkozásra. Mindezt - gondolom -
nem elérzékenyüléssel illik nyugtázni, hanem annak felismerésével,
hogy a vidéki színházak sok, ma még fennálló gondjának
megoldásával megértek egy mozgékonyabb színházi kultúra
lehetőségei.