Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

tően erőtlen, pozőr fiatalember, aki igazságának
tudatától hevített méltóság helyett
legföljebb sértődött csipkelődéssel hagyja
végigzúdulni magán Bolingbroke
történelmét. A trónfosztási jelenetben
Richardot - bár csalódott fájdalma nyilvánvaló
- már csak néhány jó poén elhelyezése
érdekli, tudván, hogy a szópárbajban
Bolingbroke nem partner.
Denis Quilley Bolingbroke-ja logikus és
tökéletes ellenpontja e Richard-koncepciónak.
Rendező is, színész is elmondották:
ők sem tudták eldönteni a régi
vitakérdést, vajon Bolingbroke már egy
trónkövetelő tudatával megy-e száműzetésbe.
De itt nem is ez a lényeg. Hogy
melyik pillanatban eszméi rá a történelem
hívására, nem tudni; de alkatánál fogva
vállalnia kell, hogy a személyes érdemei,
alkalmassága okán választott király
princípiuma rajta keresztül törjön át.
Richardot, úgy tűnik, még kicsit sajnálja is,
de hiába, nem bíbelődhet vele;
elkerülhetetlen politikai lépésnek tudja,
hogy a maga s Anglia útjából félrepöccintse
ezt a középkori csökevényt. Ellenfele
csillogó iróniáit udvarias, de kissé unott
színházi közönségként hallgatja; eszében
sincs, hogy versenyre keljen vele. Zömök
konokságában, józan, okos és inkább jóindulatú
bikafejét makacsul előreszögezve
vasakarattal, lelki komplikációk nél-kül tör
előre, Richardról éppoly kevéssé véve
tudomást, mint ahogy a Richard-hoz
alkatilag s attitűdben hasonló Aumerle
balga kis reakciós összeesküvését is egy
lendületes nagybátyai pofonnal intézi el,
tömött s a játék során ősz-be csavarodó
bajsza alatt lesomolyogva egy másik
középkori duó: a szülők, a kakaskodó vén
York és a rimánkodó York hercegné
ágálását egy olyan ügy-ben, melyet ő már
rég leírt. Mindennek következtében Richard
veszít valamit hagyományos tragikus
fenségéből, ám Ronald Pickup vibrálóan
izgalmas, modern alkata ellensúlyozza e
veszteségét, amelyért amúgy is és
elsősorban bőséggel kárpótol a
kristálytisztán végiggondolt, Shakespeare
ábrázolásának zsenialitását kongeniálisan
kiemelő rendezői koncepció.
Négy új angol társadalmi dráma
Ugyancsak a Nemzeti Színház, amely
példás szenvedéllyel nyit kaput a legújabb
angol szerzőknek, mutatta be Tom Stoppard
legfrissebb alkotását, a Jumpers-t
(Akrobaták) is. Rögtön meg kell
mondanom, hogy nemcsak ez nem tetszett;
Stoppard tehetsége egyébként is
hidegen hagy. A Rosencrantz és Guildenstern,
e kétségkívül jelentős alkotás pompás
alapötletét is, úgy éreztem, felhígította
a sok sterilen intellektuális ágas-bogas
mellébeszélés; A nagy szimat pedig
egyenesen ingerelt blazírt és sehová sem
vezető szellemi tornamutatványaival.
Stoppard magatartása a filozófiailag
megalapozott, mondanivalóvá emelt bizonytalanság,
és tehetségének fényes bizonysága
az a bravúr, ahogy ezt az eleve
nem drámaírói alapattitűdöt formává tudja
szervezni, formává, amely rá-adásul erős
teátrális valőrökkel is ékeskedik;
számomra azonban e valőrök nem pótolják
a tartalmi megszervezettség tudatos, sőt
fitogtatott hiányát. Tudom például, hogy a
Jumpers két vonala közül egyiket sem
szabad komolyan vennem. Ha a zűrzavaros,
minden motívumában megoldatlan
parodisztikus álbűnügyi bonyodalmat nem
értem, nem kell magamat ostobának
tartanom, sőt, épp így teszek eleget a
szerző kívánságának; s ha azt se tudom,
hová akar kilyukadni George Moore
professzor párhuzamos, az egész darabon
átívelő erkölcsfilozófiai monológja, ez is
elváratik tőlem. Mind-két vonalat
meghatározza ugyanis, hogy a cselekmény
a közeljövőben, az első angol holdutas
leszállása idején játszódik, amikor is a
választáson egy radikál-liberális
elnevezésű párt győz, s a canterbury érsek
egy ateista agrártudós lesz - s az új korszak
fényében minden eddigi kritérium és norma
még relatívabbá válik, még nevetségesebbé
George elavult fejtegetései, a gondolatnak
a címben jelzett akrobatamutatványai -
van-e isten, „jó, rossz vagy közömbös
természetű lény-e az ember " -, és értelmét
veszti egy abszurd bonyodalom indokainak
racionális kutatása is. E bonyodalom során
egyéb-ként az egyetem dékánja által
vezetett filozófus-akrobata csoport egyik
tagját, a logika professzorát mutatvány
közben valaki lelövi. E valaki lehet George
gyönyörű fiatal neje, a music hall-sztár, aki
a hold meghódítása miatt idegösszeomlást
kapott, de ha ő lenne is a tettes, nem tudni,
miért, mint ahogy azt sem tudni, viszonya
van-e a dékánnal vagy csak pszichológiai
szeánszokat bonyolítanak hiányos
öltözékben. Tettesként számba jöhet e
démoni dékán is vagy akárki más, a
szereplőgárdából vagy a külvilágból. A
végén egy álomképszerű kódában ugyanígy
lövik le az említett érseket is; hogy ki és
miért, nem tudni. Egyes kritikusok a
fasiszta hatalomátvétel veszélyét vélik
kiolvasni e rejtélyes
gyilkosságokból; ez érdekes eszme, de a
szöveg burkoltan se utal rá. A női főszereplő,
Diana Rigg (Brook Learjének
Cordeliája volt Pesten) egy interjúban
bevallotta, hogy a színészek teljes értetlenséggel
álltak a darabbal szemben, mígnem
eljött körükbe a szerző, e „hihetetlenül
csillogó elme, aki színházi szempontból
évekkel előbbre tart mindenkinél,
akit ismerek " , és a szőnyegen ábrákat
rajzolva kétórás magyarázatban tisztázott
mindent, Elismerem: az Old Vic-ben
töltött két óra mellé nekem is ez a két óra
hiányzik. Persze az én két órám sem volt
mentes élvezettől. Gyönyörködtem a
produkció gördülékeny látványosságában,
Michael Hordern lompos professzorának
invenciózus változatossággal hangszerelt
filozófiai monológjában, Diana Rigg
hidegen egzaltált szépségében, sőt,
seregnyi pokolian mulatságos és a
részletcélpontokat telibe találó stoppardi
mot d ' auteurben is. Mégis: nemhiába
érezték az abszurdok az egyfelvonásos, a
szkeccs műfaját a számukra legmegfelelőbbnek.
A képtelenség, de még
inkább a tanácstalanság élményét egész
estét betöltő drámává szervezni - ez még
Stoppard kivételes szervezői tehetségé-nek
is ellenáll.
A következő három darab közös kategóriába
is sorolható. Stoppard fantasztikus
és sci fi-elemekkel átszőtt, álrealista
játékával ellentétben itt realista igényű,
mai témájú társadalmi drámákról van szó,
rokonszenves tehetségű szerzők
tisztességes, igényes, de sajnos, nem túl
jelentős műveiről - elsőrangú, a művek
értékét meghatványozó előadásokban. A
legnagyobbat közülük Alant Bennett Getling
Onja (Queen ' s Theatre) markolja. A
sokértelmű cím jelképes jelentőségű; a
„get on " így egyszerre fejezi ki az élet-ben
való továbbjutást mind a siker, a
boldogulás, mind az öregedés értelmé-ben,
továbbá azt, hogy valakik „kijönnek " ,
„megvannak " egymással. Bennett hőse,
George Oliver, negyvenes éveit taposó
munkáspárti képviselő, a status praesensét
diagnosztizáló drámában, mindhárom
értelmet egyesíti: „boldogul " , mert
úgynevezett sikeres ember, politikai
karrierrel, szép jövedelemmel, házzal
London egy előkelő negyedében, három
sikerült gyermekkel s egy csinos s nála
jóval fiatalabb második feleséggel;
környezetével „kijön" , de emberi kapcsolataira
ennél tartalmasabb jelzőt alig-ha
találhatunk; és „öregszik " , amely ténynek
a negyveneseknél sajátosan fájdalmas
súlya van. Ez az évtized a mér-