Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

VÁGÓ PÉTER
Síppal, dobbal .. .
Sebő Ferenc irodalmi estje
A színpadon hangszerek. Nagydob, térd
közé szorítható cserépdobok, bőgő, gitárok,
hegedűk, tekerőlant, okarina, töröksíp,
klarinét. A színpad előtt közvetlenül,
a nézőtértől csak kissé elkülönítve:
széksor.
Sebő Ferenc és Halmos Béla csángó
népballadával kezdi a műsort. Összezárt
lábbal, szinte vigyázzban állva mondjákénekelik
a verset. Arcuk mozdulatlan,
testük is. Csak a vers a fontos s a zene.
Örömtelien alázatos magatartás ez. Nem
„visszafogott", nem „eszköztelen", nem
„fojtott" és nem „fűtött", de nem is „oldott"
vagy „felszabadult". Csak természetes,
magától értetődő és igaz.
Benépesül a színpad. Fiatalemberek
hangszereket vesznek a kezükbe, más fiatalemberek
s egy fiatal lány - a versmondók
- leülnek a színpad lépcsőire,
szemben a közönséggel. Felhangzik a
széki lassú: „Elmegyek, elmegyek ..."
Ezután a színészek leülnek a színpad felé
fordított székekre. Tágas, nehézkes
jószágok ezek a székek, repülőüléshez hasonló,
magas támlával. Ilyeneken ül a
közönség is, a színészek szinte eltűnnek a
nézők szeme elől, most ők az első sorban
ülő nézők. Hátra-hátrafordulva, esetleg
feltérdelve, a támlára támaszkodva
mondják el rövid szövegüket, a versek
bevezető sorait; egyszerre szereplői, nézői
és hallgatói az előadásnak.
Ez a megoldás, noha technikai kényszerűségből
veszi eredetét - a színészek
jelenléte a színpadon, szöveg híján többnyire
funkció nélküli lenne vagy legalábbis
keresetten „közreműködő" - mégis
lényegesen több puszta formai keretnél.
Megvalósítja azt, amit sok kísérlet csak
elkezdeni tudott; a közönség valóban
résztvevője lesz az előadásnak. Épp oly
természetességgel válik azzá, mint amilyen
természetességgel erre lehetőséget
nyújtanak számára. Ez az elő-adás oly
módon válik élővé, ott és akkor
megszületetté, ahogyan egy zenemű szólal
meg esetenként ugyanannak a partitúrának
alapján azonosan, de mégis más-ként.
Tudatos formálás és természetes
könnyedség egymást feltételező és egymást
támogató nagyszerű együttese ez. A
rendet szülő szabadság szép példája. A
Duna menti népek - bolgár, román, szlovák,
székely - költészetébe ágyazottan
hangzanak el a Sebő által megzenésített,
énekelt versek. A színészek a versek pár
sorát mondják el, mintegy bevezetés-ként,
aztán bekapcsolódnak az éneklés-be,
zenélésbe is.
Helyesebben nem is kell bekapcsolódniuk,
a kapcsolat az első perctől kezdve
létezik. Csupán intenzitása változik a
versek természete szerint. „Adjon az Isten
szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres
vékámba gabonát, árva kezem-be parolát."
Nagy László nyitja a sort. A Himnusz
minden időben, Az én szívem játszik, Az
ördög hárfái s a Köd-konda támadt rétemre
következnek ez-után. Ezeket a verseket
csak Sebő énekli. Az öt színész: Bajcsay
Mária, Kristóf Tibor, Jeney István, Jordán
Tamás és Zala Márk itt közönségként
ülnek helyükön, miután a bevezető sorokat
elmondták.
Weöres Sándor dalainál és Kis Benedek
Csiga, csiga, facsiga című versénél viszont
felállnak helyükről, s a nézők-kel
szembefordulva éneklik a Sej, haj, folyóba,
sok a hal valóba kezdetű dalt. A költő
stílusát kitűnően érzékelő Jordán Tamás a
hegedű hátán húzogatja ritmusra a vonót.
Újabb Weöres-dalok következnek: Tereget
a szél, őszi éjjel, Ugró-táncot jókedvemből.
Dobok, sípok szólnak (Sebőn és
Halmoson kívül még két zenész működik
közre: Koltay Gergely és Nagy Sándor),
mindenki a színpadon; tapsol, játszik vagy
énekel. A legutolsó Weöres-dalnál a
tekerőlant is belép, dudaszerű, érdes
hangzásával azt a rusztikus hangulatot
teremtve meg, amelyről Sárosi Bálint így ír:
„A paraszti hangzásideál ma is az
egyenletes, nem túl magas, nem túl mély,
egészséges, erős hang."
Éri Péter, magas, hanyag tartású, hosszú
hajú, metszett arcélű fiatalember román
hajdútáncot jár - korábban dobolt és
bőgőzött -, bal kezével a sudár termetű
Bajcsay Máriára támaszkodva. Tánca
mentes minden önmutogatástól. Hosszú
karja, lába nyugalmi állapotban esetlennek
is mondható. De a mozgása lebilincselően
egyedi, sajátos. Két szép ember a
színpadon. Talán egy percig, ha tart az
egész.
József Attilával zárja a műsort Sebő.
Előbb a Gyöngy, majd a Klárisok című
vers, s az Indiában... kezdetű gyönyörű dal,
talán a legszebb valamennyi szer
zeménye között. Végül a kirobbanó erővel
elénekelt A világ, ha elbujdostat című
költemény, amelyet olyan felszabadult
dühvel adtak elő, hogy a zsúfolt nézőtér
majd szétdobta a termet. A húsz-éves költő
Szegeden írott verse olyan program,
amelyet csak ő, de ő is csak húszévesen
fogalmazhatott meg így:
„A világ, ha elbujdostat,
Csak visszahív harangozni.
Elbujdosott harangozó Csak
visszajön harangozni.
Ha visszajön meg is bánja,
Elbúcsúztat harangszóval. De
ha tűz van megint jöhet,
Megint jöhet harangszóval.
Aztán egyszer nagy ünnepkor
Mikor keresik halálra,
Visszajön még harangozni,
Harangozni, de halálra. "
Nem kritikát írtam. Halvány kísérletet
tettem, hogy közvetítsek egy élményt,
amelyben részem volt. Tartalmában és
formájában egyaránt forradalmi előadás
született. Vagy talán még helyesebben:
forradalmi műfaj.
Sebő Ferenc: Síppal, dobbal, nádi hegedűvel
(Huszonötödik Színház).
Szereplők: Halmos Béla, Sebő Ferenc, Bajcsay
Mária, Berek Kati, Éri Péter, Jeney István, Jobba
Gabi, Jordán Tamás, Koltay Gergely, Kristóf
Tibor, Nagy Sándor, Zala Márk,