Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

Shakespeare: II. Richard (Nemzeti Színház, London). Ronald Pickup a címszerepben
legkészítésé, a felismerésé, hogy ennyik
vagyunk, ennyik lettünk, ennél többet már
nem érhetünk el; ezentúl már csak
aratunk, s nem többet annál, mint amit
vetettünk. És George Oliver nem elégedett
a vetéssel, tehát a várható terméssel sem.
A munkáspártból, melybe egy-kor
humanista álmait helyezte, nem látványosan,
inkább csendes fanyarsággal,
kiábrándult; nagyfiától, a kölcsönös jószándék
ellenére, elválasztja a generációs
szakadék minden szemléleti és életstílusbeli
különbsége; ifjú neje nem is leplezi,
hogy a férjéből áradó befejezettség, jóvátehetetlenség
ragálya ellen mint legkézenfekvőbb
ellenméreggel, a házasságtöréssel
kíván védekezni. George nem
passzív figura; ellenkezőleg, rémeit szüntelen
aktivitással hessegeti el, elsősorban
roppant élvezetes, szelíden ironikus szózuhatagaival
- angol úriemberként, az
understatementet magatartássá emelve,
igyekszik elfogadni, hogy az út már csak
lefelé vezet. A „getting on " sorsává lett;
tovább boldogul, tovább öreg-szik, tovább
vegetál. A főhős teljes, körüljárható
portréja a darab ereje is, gyengesége is:
Bennett nem tud túllépni George
horizontján, minden társadalmi jelenség,
minden szereplő csak hozzá viszonyítva
kap értelmet. Ez a líraiság
megragadó ugyan, de egy közéleti férfiúról
szóló, közéleti perspektívájú drámánál
nem bizonyul érdemnek. A lírai
vonalat erősíti fel Kenneth More nagyon
angol és nagyon emberi, csupa intelligencia
és csupa kiszolgáltatottság,
gyengéd és sebezhető George-alakítása.
Színészi mestermű, mégis, csak megerősíti a
benyomást: egy súlyos közéleti dráma
sikkadt itt el egy érzékeny lírai portré
javára.
Franc Marcus új drámája, a Noteson a
Love Affair (Jegyzetek egy szerelmi viszonyhoz
- Globe) egy rég elapadt témához
szeretne korszerűen hozzászólni. Kívülről
szemléljen, írányítson-e a művész, avagy
ugorjon fejest az élet sűrűjébe; a művészet
utánozza-e az életet avagy az élet a
művészetet - s ha igen, miért nem,
szeretnők hozzátenni. Magyarán, a merész
avantgarde szerző, a George nővér
megölése című szenzáció-darab írója, itt
botlott egyet, s írt egy elég átlagos verziót
a Pygmalion, A bű-vészinas, a palackból
kiengedett dzsinn és más literátus
motívumok nyomán. Talán többre jutott
volna, ha művészhősét jobban választja
meg; ám Dora, a krónikus témahiányban
szenvedő középkorú írónő, csak enyhén
áramvonalasított ki-adása egy banálisan
érzelgős Erdős Renée-típusnak (és sajnos a
kiváló Irene Worth, az angol színpad
egyik, a Lear Goneriljaként nálunk is
becsült csillaga, ilyennek is játssza).
Pocsék egy giccsíró lehet, tehát
műhelygondjai is hidegen hagynak.
E. A. Whiteheadnek, a Royal Court
Theatre újonnan szerződtetett háziszerzőjének
Alpha Betája már a West Endre,
az Apollóba költözött át; a siker azonban
inkább a két szerepben hátborzongatóan
életszagú alakítást nyújtó jelentős
művészeknek: Albert Finneynek és Rachel
Robertsnek köszönhető, semmint magának
a műnek, melynek három felvonása a
dürrenmattizált Haláltánc bokszmeccsmeneteire
emlékeztet: három stáció egy
házasság tízéves kálváriájából. Az idő-pont
a jelen, a helyszín egy lassan kispolgárosodó
liverpooli munkáscsalád otthona,
de a felszíni konkrétumokon túl a
feldolgozás kortalan: a Rossz Házasság
Poklát festi, csupa nagybetűvel. Még
Strindbergnek is szüksége volt a harmadikra,
a katalizátorként fellépő Kurtra; s
mivel Whitehead sem folyamatot fest,
hanem már az I. felvonásban is tökéletesen
kiforrott, kész állapotot, a dráma
óhatatlanul monotóniába hanyatlik: