Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

Két műhelyről
Műhellyé, a vidéki színjátszás egyik legjobb hírű műhelyévé lett
fennállásának tíz éve alatt a veszprémi színház. Veszprémben a
magyar dráma ügyével való foglalkozást nem tekintik színházi
melléküzemágnak. Nemcsak arra jöttek rá, hogy a jó színháznak
legmegbízhatóbb szövetségese az író, hanem arra is, hogy az
irodalom szeretete, a magyar drámáért kifejtett buzgóság
önmagában nem elegendő, a színháznak a maga eszközeivel kell
eleven bizonyságot tennie a hite mellett. A tizedik év-fordulót az
idén tíz magyar bemutatóval ünnepelték.
Vendégrendező
Ezek között először került színpadra Németh László 1940-ből
származó társadalmi drámája a Győzelem. A darab keletkezéséről
az író széljegyzetei tájékoztatnak bennünket: „Akkori hitem
szerint - olvashatjuk a műsorfüzetben is - a magyarságnak mint a
minőség elvével áterjedt mintanépnek lehetett az életre reménye.
A családból is mintacsaládot akartam csinálni, amely kis körben
szemléltet nagy általános követelményeket .. . A ... Győzelem,
melyet 1940 karácsonyán, alig néhány napi dégi tartózkodásom
alatt írtam, sóhajtás inkább, mint darab. Az egyetemi tanár apát,
aki rég feladta, családjába, betegségébe temette ifjúkora kedves
gondolatait, kisebbik lányának váratlan szerelme az okos
népfőiskola-szervező parasztfiú iránt ragadja ki a balatoni villából
meghalni, de a fiatalokon át mégiscsak győzni, a népfőiskolává
átalakított rozoga majorban." Sántha professzor azok közé az
ismert Németh-hősök közé tartozik, akik eszmei tisztánlátásukkal
és nemes szenvedélyükkel óriásként nőnek a környezetük fölé. A
környezet azonban nem engedi tetté érni legigazibb törekvéseiket,
a szívós acsarkodó harcból, a már-már reménytelennek tűnő
küzdelemből csak morális elégtétel születhetik.
Ezt a drámai magot Németh Lászlónál, mint ahogy általában a
társadalmi drámáknál, aktuális társadalmi-etikai problémák
hálózzák be. A társadalmi drámáknak erre a publicisztikához
közelálló sajátosságára vezethető vissza, hogy - mint Németh
László felismerte - „műfajilag legkevésbé állnak ellene az időnek
..." „A nőemancipáció már senkit sem hoz Európában izgalomba,
de Nóra sorsát, e naiv gyermekasszonyét, aki férje nagyképűsége
alatt rájön az ürességre, sok nő éli és érti meg ebben az emancipált
világban . . . Valami többletnek kell a társadalmi drámában lennie,
ami általános, korfölötti érvényt szerez neki. "
A veszprémi előadás ennek a többletnek a felmutatásával
jeleskedik.
Latinovits Zoltán rendezéséből mindenekelőtt három dolog
derül ki. A szó valódi értelmében tiszteli Németh Lászlót, hisz
abban, hogy a színházat közvetlen és „nyíltszívű" kommunikációra
is fel lehet használni, fantáziájában viszont megvan az erő
ahhoz, hogy egy intellektuálisan végiggondolt, indulataiban átélt
írott drámának megtalálja képi kifejezését. Latinovits Németh
László iránti tisztelete abban fejeződik ki leginkább, hogy nem
tárlatvezetést akar rendezni Németh László gondolataiból, hanem
hisz abban, hogy ezeknek a gondolatoknak ma is van mához szóló,
nem pusztán intellektuálisan, de emocionálisan is mozgósító
jelentése. Ehhez a jelentéshez úgy jut el Latinovits, hogy
elsősorban vizuális síkon kerüli el a konkrét re-konstrukciót.
Megszoktuk, hogy Németh László darabjai szobába zártan
játszódnak. Mintha a gondolatoknak mankóra volna szükségük, s
egy pontosan körvonalazott tárgyi világ víziójával adhatnánk csak
hitelességet nekik. Molnár Péter színpadké-
Csehov: A manó (Békés megyei Jókai Színház). Lengyel János (Vojnyickij),
Szabó Ildikó (Jelena Andrejevna) és Szoboszlay Sándor (Hruscsov)
pének segítségével Latinovitsnál felszívódnak a falak: a Balatont
is csak a zsinórpadlásról belógatott tabló jelzi. A zene-kari árok
felé meghosszabbított színpadon mindössze egy reggelire terített
asztal látható. Egyébként minden a szemünk lát-tára épül fel,
alakul a játékkal együtt, a díszlet elemeiből, hol több jelentéssel:
mint az a fehér rácsozat, mely hol a villa kertjét jelzi, hol a
vendéglő lugasát, hol pedig jelképes jelentéssel felruházva, mint
az utolsó jelenetben, ahol Sántha meglátogatja a majorbeli
népfőiskolát, és Ács Laji meg Ágnes tákolja össze szálláshelyét.
Mindez a könnyedség, szellősség, szabadság és átjárhatóság
képzetét társítja a színpadon történtekhez. Van azonban egy
mélyebb, lényegre hatoló beavatkozása is a rendezőnek a
szövegben rögzített drámába. A II. felvonás elejéről van szó, arról
a jelenetről, amikor Sántha professzor családja visszatér a Rossz
Topán-i majorban tett látogatásról. Noha Németh Lászlóból sem
hiányzik ezen a helyen az irónia, az élesebb fogalmazás, kritikája
azonban elsősorban a családtagok primitív szociális nézeteinek
szól, amelyek történetesen a nép-főiskolával kapcsolatosan
hangzanak el. Latinovits rendezésében ez a jelenet szatirikus
tablóvá szélesedik. Latinovitsnak itt nem a vita fontos, hanem az
ítélkezés. Nem ellenérveket gyűjt, hanem fricskákat oszt. Az
ütődött nyilatkozatokat tikkes rángatózással kapcsolja össze, az
ízléstelen öltözködéshez hozzátold egy-két meglepő ostobaságról
árulkodó mondatot. Mindezeket nem attól való félelmében teszi,
hogy a figurákból a „felinjekciózás " nélkül elfogyna az élet. Úgy
tűnik, sokkal fontosabb célja van vele. A harsány karikatúrával
érzelmekre apellál, személyes üggyé teszi azt a dühöt, mérget,
amely Sánthában elsősorban intellektuálisan fogalmazódik meg.
Nem arra kényszerít, hogy elfogadjuk vagy akár csak véleményezzük
- adott esetben például a népfőiskolával kapcsolatos nézeteket
-, hanem morális állásfoglalásra kényszerít, a kisszerűségekben
elveszőkkel, a feladatukat eltévesztőkkel, az eszme-