Öt vidéki ősbemutató - Színház.net

P ÁL Y I A N D R Á S
Mire jó a zenés színház
Aligha találkozhatunk színházi életünkben
nagyobb kritikai hallgatással és több
félreértéssel, mint ami a zenés színházat,
különösen a vidéki zenés produkciókat
körülveszi. Van olyan színház, mely valósággal
szégyelli zenés bemutatóít, s
főként az operettelőadásokat a közönségnek
tett kényszerű engedménynek tartja;
mások harciasan védik az operettet,
mondván, hogy ez „tartja el " a színházat. A
fővárosban már egészen más a helyzet, itt
világossá vált, hogy a szín-házak
fennmaradhatnak operett nélkül is,
olyannyira, hogy egyik színházunk,
hagyományaihoz híven, azt tartja feladatának,
hogy fenntartsa az operettet. Ezt
nem a szójáték kedvéért mondjuk, ha-nem,
hogy közelebb kerüljünk a kérdés
lényegéhez. Elegendő ugyanis közelebbről
betekintenünk bármelyik vidéki szín-ház
költségvetésébe, s mindjárt láthatjuk, hogy
az a néhány ezer vagy tízezer forint
többlet, amivel a operettelőadások -
ugyanazon színház ún. prózai előadásaihoz
képest - dicsekedhetnek, elenyészően kicsi,
ha a színháznak nyújtott több millió
forintos állami támogatáshoz mérjük. S ha
ehhez hozzávesszük, hogy egy-egy operett
kiállítása általában jelentősen drágább a
színháznak, mint a prózai bemutatók,
akkor teljes mértékben igazat adhatunk
egyik vidéki színházi vezetőnknek, aki
beszélgetésünk során megjegyezte: a
színházat nem az operett tartja fenn,
hanem az állam.
Van a kérdésnek másik oldala is, a
statisztika. A színházak egész évi látogatottságát
jól megemelheti egy-két népszerű
operettbemutató. S voltaképp innen
ered az az elmélet is, hogy az operett hozza
be a közönséget a színházba, mely ezután
állítólag benn marad a „komoly " darabok
előadásán is. E másfél évtizedes
önámításunknak nem sok alap-ja van, s
magam részéről - szubjektív és
statisztikailag nem ellenőrzött benyomások
alapján - meg merném kockáztatni azt az
állítást, hogy ennek épp az ellenkezője az
igaz: még a bérleti előadásokon is egészen
más közönsége van ugyan-abban a
színházban az operettnek és a prózának.
Sőt, aligha hiszem, hogy az a
kaposvári néző, aki jól érezte magát a
Viktória enyhén szólva ízléstelen előadásán,
ugyanilyen kellemesen szórakozott A
gyertyaöntőn vagy különösen a Koldusoperán,
holott mindhárom zenés bemutató
volt, csak éppen az utóbbi két
esetben a színpadi giccs elrettentő ()
példája helyett igényes színházi kezdeményezést
láttunk, sőt rangos művészetben
volt részünk. De azt is hozzáfűzhetjük
ehhez, hogy A sztár is meztelen című zenés
játék győri bemutatója sokkal inkább
tekintettel volt az elemi színpadi jó ízlés
betartására, mint ugyane színház
Macskajáték előadása.
Ezzel már a zenés kérdés „sűrűjében"
vagyunk. Szükségesnek látszik itt mind-járt
megjegyezni, hogy e sorok írójának
semmiféle elvi ellenvetése sincs a klasszikus
operettek műsorra tűzésével szemben. Az
ilyen elvi ellenvetések és a közönség
művészileg igénytelen kiszolgálása
egyébként is összefüggnek: egymás reakciói.
A fentiekkel épp azt kívántuk jelezni, hogy
az évad zenés bemutatóinak jelentős részét
korántsem műfaji okokból kell
elmarasztalnunk, hanem mert bizonyos
minimális ízlésnorma alatt maradtak.
Vessük el hát egyszer s mindenkorra azt a
szemléletet, mely elnéző a zenés színházzal
szemben, azt az érté-kelést, mely „ahhoz
képest, hogy zenés" vagy „zenés
bemutatónak még elmegy " alapállásból ítéli
meg a darabot, az előadást, a színészi
játékot. A zenés szín-háznak színháznak
kell lennie, jó szín-háznak, s az egészséges
emberi ízlés normái alatt nem lehet
színházat játszani. (S ebből a szempontból
az sem menti a zenés bemutatókat, hogy az
évad során olyan prózai bemutatót is
láttunk, mely ebből a szempontból nem érte
el a be-mutathatóság szintjét.)
Látogatottság és ízlésnevelés
Sőt, épp a jó ízlés a vidéki zenés szín-ház
egyik sarkpontja. Ha egy vidéki szín-ház évi
10-12 bemutatót tart, s ha annak jelentős
százaléka zenés játék, operett stb., akkor
nyilvánvaló, hogy a legjobb formában levő
színház sem tud mindvégig elsőrangú
produkciót nyújtani. Az a tény azonban,
hogy általában a zenés daraboknak nagyobb
a látogatottsága, még fokozottabb
ízlésnevelő feladattal ruházza fel a
színházat, s valóban úgy tűnik, hogy ez az a
minimális követelmény, amiért érdemes
ezeket az előadásokat megtartani. Érdekes
az is, hogy a közönség korántsem mindig
becsüli úgy le magát, mint a színház teszi, s
minden
ellenkező híreszteléssel ellentétben
képes megbuktatni egy rossz zenés előadást
is. Nem véletlen például, hogy
Kaposvárott a Viktória sokkal kisebb
tetszést aratott, mint a jelentősen ízlésesebb
kiállításban műsorra tűzött Cigányprímás,
de említhetnénk a kecskeméti Tojástáncot
is, melyet a város színházszerető közönsége
szinte bojkottált. (Míg a színház, a
műsorterv telítettsége miatt, a Hamletből
nem tudott annyi előadást tartani,
amennyire igény lett volna!)
Felvetődik tehát a kérdés: mire való a
zenés színház A feleletet legkönnyebben a
legnyilvánvalóbb kiinduló-pontról indulva
kaphatjuk meg. Mi magyarázza a klasszikus
operettek máig tar-tó népszerűségét
Mindenekelőtt az, hogy a kor élvonalbeli
könnyűzenei szerzői komponálták a
muzsikát, s ez a zene - szórakoztató jellegén
túl, illetve épp azáltal - világlátást, életérzést
fejezett ki, s ezért képes még ma is az
idősebb kor-osztály tagjaiban ifjúságuk
élményét, hangulatát felidézni. Ez persze
egyúttal a klasszikus operettek mai
inszcenálásának egyik gondja is: e
nosztalgiákban, mi tagadás, sok az egykori
hazugság, és
Tom Jones-Harvey Schmidt: Fantasztikus (az
Operettszínház Zsebszínháza). Maros Gábor
(Matt) és Kovács Zsuzsa (Luisa)