fórum - Színház.net

szerkezet logikai rendje meglehetősenlaza: a néző helyenként némileg esetlegesnekis érzi. Viszont ilyen módon - arészletek mozaikszerű kapcsolódása révén- a gazdag anyagú riportkötetnek szinteminden fontos momentumát és hősétsikerül „átmenteni" a színpadra. S hogy azemlékidéző, asszociatív elemekbőlösszeállított körkép, szerkezet esetlegességétkiküszöböljék, kötőanyagnak -a brechti iskola tanításainak meg-felelően- songokat használtak. Külön szerencse,hogy ez a dramaturgiai „habarcs" -Bereményi Géza és Cseh Tamás dalainakhála - nemcsak a maga szerkezetifunkcióját tölti be, de fel is emeli adarabot. Felemeli a költészet és az emberidokumentum régióiba.Természetesen kizárólag dalbetétekkelbármilyen szárnyalóak, költőiek is, ezt azeredményt, hogy a riportdráma emberidokumentummá teljesedjék - nem lehetneelérni. Ennek a minőségi ugrás-nak a titkavoltaképpen nem annyira a szövegben,mint inkább az előadásban van.László Lajos és Paál István, a rendező -szükségszerűen és helyesen - éppen attólfosztották meg a színpadi riportot, amiannak legkézenfekvőbb érdekessége lehetettvolna: az egyszeri, a konkrét hitelességtől.Hiszen hőseik, ha magukon is viseltékitt-ott még a modellek vonásait,lényegében mégis elszakadtak tőlük. Azegyedinek, az egyszerinek a meggyőzőereje, az élet szaga - mire egy riport évekmúltán irodalmi formát ölt - elkerülhetetlenülhalványodik, sőt el is sikkad.Hiszen az író kezét többnyire megköti azemberi tapintat, a diszkréció, az életváltozásának ritmusa, a felhalmozotttapasztalati anyag tömörítésének igénye ésmég sok minden. Es ez alól a mesterségbelitörvény alól a szociográfus színpadonmég kevésbé vonhatja ki magát,mint kötetben. A színpadon csak az igazlehet hiteles, a valódi mindig hiteltelen. Aszínészi produkció - emberábrázolás, desoha nem konkrét emberek utánzása. Azalkotók, mindennek tudatában, számoltaka dramaturgiai munka során adódó,elkerülhetetlen „veszteséggel", de nemnyugodtak bele. Ehelyett, akonkrétumoktól megfosztott életanyagot -a színpadi megjelenítés, a koreográfia, asorsokat tömörítő monológok és a költőisongok révén - sikerült oly módonáltalánosítani, hogy abban már nem-csak apécsi uránbányászok ismerhetnekmagukra.Pákozdy János brigádvezetője, KézdyGyörgy mérnöke, Labancz Borbálamérnöknője, Faludy László kultúrfelelőse- emberi sorsok, társadalmilag meghatározott,pszichológiailag alátámasztottpályák képviselői a színpadon. Az uránbányászoknaka föld alatt vívott, napi hatóra negyven perces élethalálharca mindenértelmes emberi erőfeszítés nehézségébőlés kockázatából hordoz magában valamit.És a zsákutcákra - amelyekben amagántulajdon bűvöletében szédelgő, azital mámorába menekülő önző, vagytárstalan emberek bekanyarodnak -,nemcsak az uránvárosban érdemestáblákkal figyelmeztetni az életbenközlekedőket.A dokumentumjátéknak nincs szereposztása.Paál István ezzel is jelezni kívánja:nem szerepekről, sorsokról van szó.Amelyeket a résztvevők együttese mutatfel. És a hangsúly ezúttal nemcsak amajdnem egyenrangú fontosságú egyénekbőlkialakított színészi kollektívánvan, hanem az igén is : a szereplők óvakodnakattól, hogy íratlan szerepeiketeljátsszák, illetve megjátsszák. Aszínészek egyszerűen felmutatják,tolmácsolják mindazt, amit László Lajostapasztalt. És ez úgy van rendjén.Ez a rendezői koncepció határozza megPákozdy János brigádvezető bányászánakhitelességét és emberi nagyságát. Ennekköszönhető, hogy Pákozdy figurájánakesendő esetlegességén túl a bennefellelhető emberi nagyságot is kifejezi. Deugyanezt éreztem Kézdy György vibrálóidegzetű mérnökének figurájában is : hogya színész a maga nemzedékitapasztalatával, művészi felelősségével ésszemélyes érzékenységével is feldúsítja ariporthős esetleges jellemét. A premierenfergeteges sikert aratott Szivler Józsefnyulakkal bíbelődő, hús-vér öregbányásza. Megvallom, én itt éreztem arendezői koncepció egyik következetlenségét:a színpadi nyúlketrec és aszínészi játék hatásos naturalizmusamintha egy másik előadás átmentettpoénja lenne a színpadon. Nagyszerűekvoltak viszont az Olympia bár nőcskéiJoó Katalin, Fodré Erika és KrasznóiKlári -, akik a hitelesség és az iróniakettősségét ötvözték olyan módon, hogyezzel távlatot is teremtettek szerepük,élettani és színpadi funkciójuk, no meg amegelevenedett figurák között. Aszínpadon a kötetben játszott statisztaszerepüknéltöbbet bíz rájuk az író:szánalmasan konfekcionált csábításuk abányászvágyak korlátait, az életformapénzzel vásárolható csillogásának talmiságát érzékelteti. Ugyanakkor a háromfiatal színésznő hozzá is tesz valamitehhez a szerepbe sűrített gondolathoz :eljátssza az Olympia bár hölgyikéinekkisszerű, szomorú életét, szánalmas kiszolgáltatottságátis. A prózai együttestagjait általában próbára teszik a songok.A három lány triója előadói teljesítménynekis kifogástalan.Az arcnélküliek arcát felmutatni, akollektíva erővonalainak folytonos alakulásátkövetni, csak kiváló összjátékkallehetne igazán. Paál István elérte a maximumot,amit az adott feltételek közöttelérhetett. Ez azonban - a produkciószempontjából - még mindig nem elég. Azitt-ott elhangzó bakik, az első részbentapasztalt dramaturgiai és koreográfiaizökkenők elárulják, hogy néhány továbbirészpróba, némi érési idő a fantáziávalkomponált, sikeres előadás hasznára váltvolna.Örömünkre szolgált, hogy a dokumentumdrámaés az előadás is fokozatosan,sőt meredeken ível felfelé: a másodikrész nemcsak súlyosabb, de feszesebbés egységesebb is. A néző, aki mindintenzívebben kapcsolódik be a színpadiáramkörbe, egyszercsak ráérez a műigazságára, arra, hogy itt nemcsak azuránbányászokról van szó. Az általánosításés azonosulás magasabb szintjénazután már azt is elfogadjuk, hogy Paálmegtöri ezt az élményt, és leleplezi adokumentumjáték artisztikumát, ami-kor aszínpadi valósággal szembesítve, ránkzúdítja az igazit. A játék záróakkord-ja,egy majdnem teljes sötétségben, sokkszerűenelőtörő vallomás : a mikrofonbanmegszólal a modellek egyikének szépítetlen,nyers, natur hangja, László Lajosrádióban elhangzott riportmontázsánakrészlete. Felhangzik maga a dokumentum.És ez az a kivételes színpadi pillanat,amikor megtörténik a csoda : a valódiolyannyira igazzá válik, hogy a két-félemegnyilvánulás különbségének el-mosásanélkül is képes fémjelezni, még-inkábbhitelesíteni a színpadi igazságot. Aszokatlan színpadi pillanatban érezzük,hogy ha itt-ott döccen is a dráma és azelőadás, Magyarország felfedezése a kispécsi kamaraszínpadon is nagy tett.És ha a Szépirodalmi Könyvkiadó nehézfajsúlyú könyvsorozata, a Magyar-országfelfedezése néhány év alatt nép-szerű, sőt„bestseller" lett, joggal remélhetjük, hogyLászló Lajos színpadi szociográfiája istalálkozik Pécsett a közönséggel.