Családi Kör, 2018. november 29.

KÖZÉLET
Vajdaság napja
számunkra ünnep nem lehet
Nem tudom, van-e borzalmasabb dolog egy háború kitörésénél. A tompa, torokszorító
érzésnél, hogy valami borzasztó történik, miközben a szomszédság, az ismerősök
és ismeretlenek úgy tesznek, mintha csak apró homokszem került volna a világ
gépezetébe.
Ennél is szörnyűbb, ha azt látjuk, hogy
vannak szép számban, akik ünneplik
a háborút, akik virággal szórják a
harcba indulókat, nem gondolván
arra, hogy a most mosolygók közül sokan
vissza sem térnek soha többé, s ha mégis,
lesz, aki karja, lába nélkül vonszolja magát a
hazafelé vezető úton. De még ha testileg sértetlenül
is ússza meg, lelkében soha nem gyógyuló
sebek maradnak...
Nem tudom, mennyire voltak mindezzel
tisztában azok, akik 1914 nyarán dalolva integettek
a hadba vonulóknak. Mennyire hitték
el, hogy mire beköszönt az ősz, már haza is
térnek a hős csapatok.
Négy kemény év lett a néhány hétből,
négy borzalmas, véres, sáros, fagyos, rettegő
év, éhínséggel, nyomorral, bizonytalansággal
telve.
Nem tudom, hányan nem tértek haza,
amikor már mindennek vége lett. Nem tudom,
hogy a visszatérők közül hányan tűzték
egyenruhájuk maradékára azt az őszirózsát,
hányan akartak még bármit is tenni, bármiért
is küzdeni, s hányan örültek pusztán annak,
hogy élve megúszták.
Nem tudom azt sem, hogy a túlélők közül
hányan voltak tudatában, hogy a haza és az
otthon már nem ugyanott van. Hogy a haza,
amelynek zászlaja alatt hadba vonultak, a
győztesek martaléka lett, s hogy az otthon
már a hazán kívül került.
A történelmet, ugye, a győztesek írják. A
győztesek szabják az új határokat is. És nincsenek
tekintettel arra, hogy a kisembernek hol
van a hazája és hol a házacskája. Főleg akkor
nem, ha az a haza romokban hever nemcsak
ténylegesen, de képletesen is.
Amikor 1918. november 25-én a szerb
Nagy Nemzetgyűlés meghozta döntését Újvidéken,
hogy Bácska, Bánát és Baranya a Szerb
Királyság része legyen, a négy évvel azelőtt
magyar lobogó alatt hadba vonulók közül
vélhetően kevesen tudták, hogy éppen mi is
történik. Nem tudták, hogy a senki által meg
nem választott küldöttek éppen a hazájukról
és a házacskájukról döntenek. Nem voltak
ott. És sohasem fogjuk megtudni, mi történt
volna, ha ott vannak. Szláv szomszédaik úgy
döntöttek, inkább élnének egy szláv államban
államalkotó nemzetként, mint Magyarországon
(sokszor, túlságosan sokszor semmibe
vett) kisebbségként. A döntés súlyát
pedig mindenkinek viselni kellett. Annak a
magyarságnak is, amely így, egy közfelkiáltás
után (amelyben nem vett rész) egyetlen pillanat
alatt a hazáján kívül került. Jogfosztottságba.
Iskoláitól, nyelvétől, sokszor nevétől
megfosztva.
Azon a bizonyos Nagy Nemzetgyűlésen
757 küldött vett részt. Bácska, Bánát és Baranya
huszonnyolc százaléknyi magyarságát
egyetlen ember, a huszonhárom és fél százaléknyi
németséget hat küldött képviselte.
NOVEMBER 25-ÉN ALEKSANDAR VUČIĆ JELENLÉTÉBEN
ÚJVIDÉKEN FELAVATTÁK I. PÉTER KIRÁLY SZOBRÁT
Az arányok ebből is láthatóak. De azért
nem árt kimondani: a magyarságot a kutya
nem kérdezte meg, hogy akar-e a Szerb
Királysághoz csatlakozni. Még csak nem is
tiltakozhatott.
És száz évvel később, 2018. november 25-
én Vajdaság ünnepelt. Azt a napot ünnepelte,
amikor a vajdasági magyarság elveszítette
hazáját. Vagy ha úgy jobban tetszik: azt a napot,
amikor ezt a vidéket a Szerb Királysághoz
csatolták.
Noha formálisan „kiemelt jelentőségű tartományi
napnak” nevezték a politikusok ezt
a dátumot, amikor az idén júniusban a tartományi
képviselőház megszavazta ezt a határozatot,
s noha a Vajdasági Magyar Szövetség
(melynek képviselői hitelesítették ezt a szavaztást)
kitartóan ragaszkodik ehhez a megnevezéshez,
a Szerb Haladó Párt képviselői
vajmi keveset adtak a látszatra. A közintézmények
és közvállalatok dolgozóit utasították,
hogy vegyenek részt az állami ünnepségeken,
a politikusok Vajdaság napjáról szónokoltak,
voltak szoboravatások és ünnepi rendezvények
– senki sem tett úgy, mintha nem
ünnepnap lenne az a bizonyos november
25-e. Márpedig ha valami olyan sárga, mint
egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa és úgy
hápog, mint egy kacsa, akkor az bizony kacsa,
bármennyire is igyekszik azt a vajdasági magyar
politikus cinegének láttatni. (És ez akkor
is így van, ha ugyanazon a júniusi ülésen a
képviselők arról is döntöttek, hogy Szent István
napja a tartományban élő magyarok ünnepnapja.)
November 25-én tehát a vajdasági
magyarok is megünnepelhették (és volt, aki
meg is ünnepelte) Vajdaság napját. Hiszen ezt
nem más, mint a tartományi kormányfő nevezte
annak. Ugyanis nem más, hanem maga
Igor Mirović jelentette ki: „A regnáló vajdasági
kormány döntött arról, hogy november 25-e
lesz Vajdaság napja, amivel első ízben intézményesítette
ezt a dátumot.”
Az igazán nagylelkű győztes megelégszik
a győzelemmel, s nem kényszeríti a legyőzöttet,
hogy ünnepelje legyőzetését. A Szerb Haladó
Párt úgy érezte, ezzel nem kell törődnie.
És nem akadt senki, aki felhívta volna erre a
figyelmét. Pedig elvártuk volna. Legalább a
saját képviselőinktől.
Nincs itt, kérem, semmi látnivaló, lehet haladni
tovább. A magyarok ezúttal önmaguk
döntöttek arról, hogy ünnepnap lesz az a nap,
amikor hazájuk nélkül maradtak.
Csak ne tegyünk úgy, mintha ezt nem
tudnánk.
KOCSÁNYOS Pálma
2018. november 29. 15